Kezdve az alakkal: Dredd bírót John Wagner és Carlos Ezquerra alkotta meg még 1977-ben, és a 2000AD magazin hasábjain lépett színre. Azóta már többször minden idők legjobb brit képregényfigurájának kiáltották ki. 1977-ben az számított forradalminak Dreddben, hogy egyszerre volt pozitív és negatív hős, akinek céljai, a törvény iránti tisztelete megkérdőjelezhetetlen, eszközei viszont már annál inkább. Egyszemélyes bíróságként működik, és kéjes örömmel hirdet azonnal ítéletet a törvénysértők felett – többnyire halálosat. Ha pedig ez megtörténik, sebtében végre is hajtja a verdiktet. Persze ezen a ponton tudni érdemes, hogy egy sci-fi képregényről van szó: a Föld nem túl rózsás jövőjében vagyunk, egy megavárosban, amelynek rendszerét ha a rendőrállam jelzővel illetnénk, akkor még egészen finoman írnánk le az ottani társadalmi berendezkedést. Ehhez jön még, hogy Wagner és Ezquerra nem kevés hatalmi szimbolikát alkalmazott Dredd külsejének kialakításakor: állandóan maszkot visel – elvégre az igazságnak nincs arca –, a hivatali öltözéke pedig az SS-egyenruhára emlékeztet – pláne, hogy még egy birodalmi sas is pihen a vállán. Egyszóval, a Dredd bíró mindig is több volt egy egyszerű képregényfiguránál. Túlmutat önmagán: miközben ő maga a két lábon járó társadalomkritika, egyúttal ijesztően hiteles görbe tükröt tart korunk szélsőséges eszméinek.

Hollywood pedig ritkán szokott ilyen alapanyaghoz nyúlni. Kevés igazán ütős példát lehet felsorolni. Legelébb a 2005-ös V mint vérbosszú juthat eszünkbe (rendező: James McTeigue), melynek maszkos hőse, a simán csak V-nek hívott illető tulajdonképpen egy nettó terrorista. Persze ebben az esetben is a nem túl fényes jövő volt a cselekmény terepe. A nyolcvanas évek első felében született, és az évtized végén befejezett, paranoiásan ravaszul megírt politikai comics a közeljövőbe, körülbelül a kilencvenes évekbe helyezte titokzatos hősét, V-t. Az álarcos szabadságharcos terrorcselekményeivel és shakespeare-i modorban előadott monológjaival lázította a népet a Thatcher-korszakot kifigurázó, fasiszta Angliában.

Nem vitás, hogy a két alapanyag között nagyon sok a kapcsolódási pont, de Dredd annyival radikálisabb V-nél, hogy ő maga a törvény, és megvannak az eszközei ahhoz, hogy mindent és mindenkit felülírjon. Ráadásul az alkotók voltak annyira arcátlanok, hogy ezt a „szép új jövőt” Amerikában képzelték el. Ahogy Ezquerra nyilatkozta a közelmúltban, míg 1977-ben tényleg sokkoló volt egy arc nélküli rendőrbíró, ma már szinte minden rendőr így néz ki, Dredd ámokfutásai tehát aktuálisabbak, mint valaha.

A szélsőséges igazságosztó első filmes adaptációját, az 1995-ben készült Dredd bírót minden idők egyik legnagyobb kritikai bukásaként tartja nyilván a filmtörténet. Az Andrew G. Vajna nevével fémjelzett produkció csak a nevet bitorolta el a figurától, Danny Cannon rendező olykor kínos mélységeket is elérő családi akciófilmet forgatott, melyben Sylvester Stallone játszotta a főszerepet. A filmre bátran használhatjuk azt a kifejezést, hogy meggyalázta az alapanyagot, de legalábbis súlyos félreértésről volt szó. Ezt a képregény rajongói mellett a kritika sem honorálta, de a tömegek is el-elmaradoztak a mozikból: a mintegy kilencvenmillió dollárból készült akció-dráma az Egyesült Államokban csak 34 milliót hozott a konyhára. A totális csődtől csak az mentette meg többek közt Vajna Cinergi Pictures Entertainment nevű cégét (mely végül 1998-ban zárt be), hogy világszerte a mozipénztárakban azért még összejött további bő 78 millió.

Amikor szárnyra keltek a hírek, hogy újabb Dredd-mozi készül, nem volt egyértelmű, hogy mit is várhatnak a rajongók. Rossz hír volt, hogy az eddig kizárólag kevésbé sikerült B filmeket jegyző Pete Travis kapta a direktori széket. Az viszont örvendetesnek minősült, hogy nem nagy költségvetésű filmben gondolkoztak, tehát az alkotóknak nem kellett az összes korosztálynak megfelelniük, nyugodtan koncentrálhattak a felnőtt generációkra. Az is szimpatikus volt, hogy nem volt keretük nagy sztárra, így a sisakos ítész és végrehajtó ruhájába az a Karl Urban bújt bele, aki majdnem James Bond lett a Casino Royale-ban (de végül Daniel Craig lett ott a befutó), és azóta sem tudott igazán fontos főszerepet kifogni magának. (Mint kiderült, Urban tökéletes választás volt, átütő alakítást nyújt, méghozzá úgy, hogy még a sisakját sem veszi le.) Az meg már egészen biztató volt, hogy bejelentették, itt most kiköszörülik a korábbi film által ejtett csorbát, és hűek maradnak a comics eredeti szellemiségéhez – tehát komolyan veszik az „irodalmi előzményeket”.

Hogy ez utóbbiak egy csomó életveszélyes dolgot jelentenek üzleti szempontból, bizonyította, hogy a 2012-es Dredd hatalmasat bukott a pénztáraknál: 13,4 millió dollárt szedett össze az amerikai mozikban, míg világszerte eddig csupán 17,5 milliót. Ez pedig a közönségfilm halálát jelenti. Ebben a szakmában nincs annál tragikusabb, mint ha egy népszerűnek szánt mozifilm nem találja meg a közönségét. Különösen, hogy mind a képregény, mind az akciófilm műfajának rajongói végül is „odavannak” a műért, még a kritikusok zöme is úgy vélte, hogy egy másfél órás gyilkolászás ennél nemigen lehet szórakoztatóbb. Travis és csapata egyébként ezt úgy érte el, hogy sokkal kevesebbet markolt, mint Danny Cannon. A cselekményt szinte egy helyszínre helyezték, megalkották minden idők egyik legjobb női főgonoszát (Lena Headey brillírozik), és Travis azon kevés rendező egyikének bizonyult, aki tudja, mikor és hogyan érdemes lassításokat alkalmazni. Sőt, mérsékelt formában ugyan, de még a társadalomkritikát is képes volt átvinni. A magyar nézőnek meg annyi szerencséje van, hogy a Dredd az anyagi bukás (mely az európai bemutatót elvileg törölte) ellenére kultuszmű lett: bár egy kis csúszással, de az azonnali süllyesztő helyett mától nálunk mégiscsak a mozikban debütál.

Karl Urban úgy nyújt átütő alakítást, hogy közben még a sisakját sem veszi le