A nyárspolgár tükre
Ellentétben Honoré Daumier figuráival, amelyek egytől egyig élnek.
Akkor is, ha a mai látogató nem mindig tudja követni a francia demokrácia kissé zaklatottra sikerült tizenkilencedik századi történetét, s kivált azoknak a státusférfiaknak a kilétét, akiknek a nevét a legjobb gimnáziumok történelemtanárai sem tanítják.
A törvényhozó has képviselőházi panorámáját érti; meglehet, még aktualizálni sem restell. A padsorokban csupa alkalmatlan vagy galád, mindenesetre jó néhány alvó, közönyös és ostoba, gyomorbajos és haspók, felfuvalkodott és izgága. Ez másképp azt jelenti, hogy a huszonhat éves Daumier-nek harmincöt jellemrajzzal volt módja ábrázolni a az 1834-es parlamentet. Harmincöt alaposan kidolgozott portréval, mert a modern karikatúrának ez az első nagy korszaka megkívánta az aggályosan részletező kidolgozást. Hogy a mű mégis kép, hogy nem lett belőle amolyan tizenkilencedik századi száraz szemléltető ábrasor, az a grafikusi géniusznak köszönhető. Nem biztos, hogy a néző tudatosítja, de a litográfia-szürkék pazar sokfélesége, a fehér ingmellek-mellények és a fekete kabátok ritmusa, sőt igen, a kövér, szétterülő hasak, meg a szűkülő fejek váltakozása elevenné, az ívelő padsorokba rendezés meg feszessé teszi a művet.
A mesternek, mint tudjuk, szüksége is volt mind a karakterizálásra, mind a grafikai bravúrra. Annyit ugyanis mindenki megjegyez az előzékenyen kifüggesztett kronológiából, hogy az életművet hatásos önkények és inspiratív cenzúratörvények formálták az 1879-ig terjedő esztendőkben. Mondhatni, a júliusi monarchia sajtórendeletei már egy esztendővel később, harmincötben megteremtették a lehetőséget ahhoz, hogy tárgya és témája a politika helyett a párizsi polgár legyen.
A nyárspolgár tükre: ezt a címet attól a Rabinovszky Máriusztól oroztam, aki a Szépművészeti két nagy Daumier-kiállítását méltatta huszonkilencben és az ötvenes években, az utóbbiban, a fenti cím alatt hosszú, hatalmas esszét alkotva magáról a címszereplőről. Alkalma volt rá, mint olvasható, a múzeum csaknem hatszáz litográfiát gyűjtött az évtizedek során, azaz, az elődökhöz méltó hagyományt folytatta Gonda Zsuzsa kurátor, amikor a most látható százhetvenet újra elővette.
A kiránduló nyárspolgárt, a vonatról lemaradt nyárspolgárt, az újságolvasó zsakettes-cilinderest, az úszni tanulót és a hálósipkásat, aki már rég erre a fejfedőre cserélte a frígiai sapkát. Valamennyi nevetséges és valamennyi közeli. Inkább pechvogel, mint szerencsétlen, legyen megcsalt férj vagy kékharisnyák házastársa, és közeli annyira, hogy értsük, értve derüljünk rajta. Kivéve azokat, akik nem. Mert jaj az ügyvéd-nyárspolgárnak, velük szemben a szatíra éppoly kíméletlen, mint volt korábban királlyal és miniszterekkel, és lesz újra egy későbbi szakaszban háborúval, pusztulással és pusztítókkal.
A nyárspolgárnak alfajai vannak a Daumier-életműben. Nyárspolgár a kékharisnya és a politikus nő, nyárspolgár a háziúr, a vasárnapi műkedvelő, a világkiállítás látogatója, és nyárspolgár az antik mitológia minden szereplője. Ne feledjük, a tizenkilencedik században vagyunk, a klasszikusok klasszikus kultusza idején. Még évek kellenek ahhoz, hogy Offenbach blaszfém operetteket írjon az olimposziakról ugyanabban a Párizsban, amikor a kérlelhetetlen mester paráznának ábrázolja Vénuszt, mitugrásznak Marsot és ledér vihogónak azt a nőszobrot, akibe Pygmalion beleszeret.
Ennyi. A Daumier-mű méltatójának mindössze két lehetősége van. Vagy hosszan elemez tónust, duktust, kompozíciót, és akkor elveszti végképp a lényeget, vagy megpróbál szóval, leírással e lényeg közelébe férkőzni. Ez nagy elődeimnek, Baudelaire-nek és Rabinovszkynak is csak valamelyest sikerült. Látogassák a nagyon látogatott kiállítást.
