Nem mintha nem lennének ritkaságnak számító Verdi-művek, és különös módon ezek közé tartozik A lombardok is, annak ellenére, hogy nálunk vagy húsz évadon át marad a repertoáron, hogy különösebb nehézség nélkül beszerezhető a három tenor mindegyikével, hogy Gardelli kétszer is lemezre vette, Levine csak egyszer, de van vele videováltozat is. Harmincéves volt Verdi a bemutató idején, amikor még remekművet nem várt el tőle senki, és aki nem figyel oda, az csak csinnadrattát és érzelgést hall a darabból. Nekik figyelmeztetés, hogy a nagy Verdi-karmestereknek is kedvence ez az opera, több mint oroszlánkörmök mutogatása egy olyan történet körül, amelyben a legérdekesebb részek nincsenek színpadra állítva, és a békéről prédikáló amazon egy hirtelen jellemfordulattal csatába vezeti a népet. Fontosak az oroszlánkörmök, amelyekből később a nagy kórusok lesznek a Nabuccóban és a Rigolettóban, de még fontosabbak a nem folytatott kísérletek, például a hegedűszólóval kísért nagy halódás, legalább nem írt ilyet Verdi többször. És fantasztikusak a gyilkos áriák, Giselda páncélban és anélkül, élvezném, ha kiderülne, hogy Wagner ismerte A lombardokat, és Giselda tényleg az, aminek látszik és hallatszik, egy walkür, aki megelőzte a korát majdnem három évtizeddel.

Giuseppe Verdi

Azért lényeges A lombardok ritkasága vagy gyakorisága, mert más hallgatói hozzáállást jelent. Ha elfogadjuk, hogy a mű raritás, akkor annak örülünk, hogy egyáltalán van mit hallgatnunk. Ha ismerős, akkor viszont az marad meg érdekességnek, hogy miképpen is játszották ezt 1951-ben, amikor az első lemezfelvételt készítették. Ha nem kell különösebb megértést tanúsítani amiatt, mert szép az előadóktól a felfedezés, a föltámasztás, akkor hüledezhetünk a régi, milánói előadói gyakorlaton. A Cetra lemezkészítési szokása az volt, hogy beküldték a szereplőket a stúdióba, közönség elé, adják elő szépen a művet, és bekapcsolták közben a magnetofont. Nincsenek leállások, vágások, hetekig tartó finomítások. Ez természetesen hiteles, a színházi valósághoz közeli előadást jelent, és hozzá néhány mulatságos meglepetést. A második tenor, Aldo Bertocci például képtelen megérteni a mikrofonok működési elvét, és amíg a többiek énekelnek, ő tisztogatja a légutait, harákol, hörög, szivornyákol. A közönség persze nem hallja mindezt, hiszen szól a zene, de a mikrofon veszi, a lemezre rákerül. Ahogy a publikum önkéntelen tapsa is a darab végén, amit gyorsan lepisszegnek, akiknek ez a dolguk.

A baleseteknél és idétlenségnél lényegesebb talán az előadói stílus, annak avíttsága és emelkedettsége, ezek az agyament teátrális olaszok, akik az egész szívüket adják bele egy-egy jelentbe, búskomoran nyögnek vagy kétségbeesetten hörögnek, miközben elszáll belőlük a lélek. Aki igazán élvezni akarja az előadást, annak át kell állítania magát a hatvan évvel ezelőtti szenvedélyességre, ami az operabarátok derékhadának nem nagy fáradság, hiszen „régebben mindenki jobb volt”. Józan fejjel lehet, hogy az egész valami bődületes marhaság, de józan fejjel ki áll neki otthon lemezeket hallgatni?