Filmmusical – már maga a műfaj csupa ellentmondás. Ha csak a definíciót nézzük, megannyi össze nem illő dolgot kell felsorolnunk: rendszerint melodrámára alapul a történet, melynek narratívájába szervesen beleépült, hogy a karakterek részben vagy akár teljes egészében énekben „mondják fel” a dialógusaikat. Maga a zsáner barokkosan teátrális és monumentális, a világot sajátosan leképező és átértelmező filmtípus, mely a hangosfilm megjelenése óta folyamatosan jelen van a mozitörténetben. Triviális továbbfejlesztése ez a színházi musicalnek, amely a mozgókép összes szabályára fittyet hányva megtartotta a kukucskálószínpad korlátait. Vegyük csak azt, hogy amikor a karakterek énekre szánják el magukat, vagy táncra perdülnek, ezt olyan „természetességgel” teszik, mintha csak egy valódi színpadon állnának. Ráadásul a mozifilm legerősebb íratlan szabálya, hogy a színészeknek nem szabad a kamerába nézniük. A musicalben viszont nekünk, nézőknek énekelnek, így a film itt megmaradt egyszerű közvetítő eszköznek.

A mostani Nyomorultak újítása, hogy élőben vették fel a dalokat – Hugh Jackman élni is tudott ezzel

Megállapíthatjuk tehát, hogy a filmmusical már a megszületésének pillanatában elavult – ugyanakkor a mai napig kiirthatatlan műfaj, egyetlen technikai forradalom, újítás vagy stílusváltás, divathullám sem ingatta meg a pozícióját. Mert egyben elképesztően modern is tud lenni. Olyan túlfűtött érzelmeket mozgat meg, melyeknek reális (naturalista) átadása prózában már lehetetlen volna: így dramaturgiailag tulajdonképpen indokolt, hogy karakterek dalra fakadnak. Tökéletes példa erre Milos Forman klasszikusának, a Hairnek (1979) az asztalon táncolós jelenete, amelyet nagyon nehéz volna elképzelni mondjuk egy nagymonológ keretében. (És jegyezzük meg: aki azt állítja, hogy nem tetszik neki, az hazudik.) A filmmusical tehát volt, van lesz – már csak ezért is érdemes komolyan venni.

Persze, mint minden modern filmműfaj, a musical is rövidfilmek formájában tört be a köztudatba, 1923-ban készítette el Lee De Forest az első revüetűdöket, az első egész estés produkció pedig 1927-ben született meg: Alan Crosslandtől A dzsesszénekes. A hangosfilm rohamos fejlődése nyomán egyre profibb művek jöttek létre, köszönhetően a hangkeverés finomodásának: a zeneszámokat és a dialógusokat külön vették fel, és később mixelték össze a hangsávokat, az énekes-táncos jelenetekhez pedig playback technikával rögzítették a képet. Erről a pionír korszakról, az átmenetről sokat elárul például Stanley Donen és Gene Kelly örökzöldje, az Ének az esőben (1952).

A filmmusicalt egyébként elismert, művészi magasságokba először talán Bing Crosby emelte, amikor 1945-ben megkapta az Oscart a Magam útját járom főszerepéért –itt az isteni baritonnal és nemes lélekkel megáldott O’Maley atyát alakította. (Nem mellékesen, amikor a Szent Mary harangjaiban ismét eljátszotta a figurát, újra csak Oscarra jelölték. Ez volt a filmtörténetben az első eset, hogy valaki egy karakterért kétszer lett esélyes az arany szobrocskára. Azóta is csak háromszor fordult ilyesmi elő.) Nem csoda, hogy az ötvenes években még olyan neves, a Broadwayn sikert arató direktorok is letették a voksukat a zsáner mozgóképes verziója mellett, mint George Cukor (Csillag születik – 1954) vagy Vincente Minnelli (Találkozz velem St. Louisban! – 1944; Egy amerikai Párizsban – 1951; A zenevonat – 1953).

Hollywood a hatvanas években jött rá, hogy elképzelhetetlenül termékeny pénzgyár rejlik a műfajban, és érdemes vele megcélozni a fiatalabb generációkat is. Erre volt sikeres kísérlet a West Side Story (1961), de azért a nagy gigaprodukciók sem koptak ki a mozitermekből (My Fair Lady – 1964, A muzsika hangja – 1965, és a Hello, Dolly! – 1969). A hetvenes években Bob Fosse számított etalonnak (Kabaré – 1972, Mindhalálig zene – 1979), miközben a mai napig tartó „őrületet” indított el Jim Sharman a Rocky Horror Picture Show-val (1974). A West Side Story sikere nyomán a fiataloknak szóló darabok sem tűntek el a kínálatból: a gigasiker Pomádé (1978) és a Flashdance (1983) erre a remek példa.

Napjainkra sem változott a filmmusical összképe. Léteznek egyrészt a klasszikus darabok kötelező adaptációi (Chicago – 2002; Dreamgirls – 2006), de mivel igazán eklektikus kort élünk, a legtöbb „játékosság” az ezredforduló környékén szőtte át az ősi műfajt. A most bemutatott Tom Hooper-rendezés, a Nyomorultak abban újít, hogy élőben vette fel a színészek énekét. Ezzel volt, aki jól tudott élni (Anne Hathaway és Hugh Jackman), de akadt, aki nem (Russel Crowe). A tematikát illetően a Rent – Bohém élet igyekezett új ösvényt járni azzal, hogy társadalmi kérdéseket (az AIDS-betegséget és az ahhoz való viszonyulást) kezdett feszegetni, de ennél talán sokkal érdekesebb fordulat, hogy a nagy auteur-ök is nekifogtak bele-belenyúlni a műfajba, amelyet így felemeltek a művészfilmes mezőnybe. Például Woody Allen A varázsige: I love You (1999), Lars von Trier Táncos a sötétben (2000) vagy John Turturro Románc és cigaretta (2005) című műve nagy kritikai elismerést és fesztiválsikereket aratott. A legizgalmasabb innovátornak azonban mind közül az ausztrál Baz Luhrmann bizonyult, aki már a Rómeó és Júliával (1996) is bizonyította, hogy egészen extravagáns elképzelései vannak. Igaz, azokat végül a Moulin Rouge-ban (2001) fejtette ki teljesen: a korunk nagy slágereit adaptálva sikerült egyszerre tisztelegnie a lassan százéves zsáner örökzöld szabályai és hagyományai előtt, ugyanakkor újrastilizálta is azokat. Aki látta, tudja: zseniális őrület kerekedett ki ebből.

Új nóta a vászonra

Egy-egy musical filmes adaptációja során a színpadi mű sokszor kevésnek bizonyul a vásznon. Így történt a nemrég bemutatott Nyomorultak esetében is: az alkotóknak vissza kellett menniük a regényhez, hogy kitöltsék a cselekmény kisebb-nagyobb hézagait, amelyek a színpadi műben észrevétlenek a közönség számára, a filmben azonban zavaróan hatottak volna. Ugyanakkor az is érdekes fordulat, hogy a forgatókönyv első változatában a musical dalai közé dialógusok ékelődtek, mivel a „hozzáadott” jelenetekhez nem voltak kész dalok. Tom Hooper rendező azonban úgy döntött, hogy a figurák csakis dalokkal kommunikálhatnak, ezért felkérték a musical alkotóit, hogy szálljanak be a forgatókönyvírásba: írjanak új dalszövegeket, és alakítsák át a musical szerkezetét, sőt szerezzenek egy teljesen új dalt is. Ez lett a Suddenly című szám.