Az ötlet jó, a megvalósítás… nos, egyelőre ezt hagyjuk nyitva. A különben szép kiállású könyvecskét egy bő óra alatt el lehet olvasni. A novellák befogadása semmiféle nehézséggel nem jár, olvastatják magukat, mint Tony Parsons művei általában. Úgy tartják, a szerző az angolszász irodalom egyik jellegzetes csapásvonalán, a szépirodalom és a lektűr torkolatánál mozog. Mit mozog, egyenesen ficánkol! Csak úgy, mint a hozzá nagyban hasonlatos irodalmat művelő és legalább annyira népszerű Nick Hornby. A mondatok egyszerűek, a történetekben nincsen blikfang, semmi idegborzoló posztmodern játék – csak mosolyogva, szelíden, akár Szabolcska Mihály.

Ráadásul a repüléstől alapvetően rettegő olvasó – például e sorok írója – egyetértően bólogathat is, amikor például Parsons elmeséli neki, hogy mennyi rettenetes dologra kell a repüléssel kapcsolatban emlékeznie Zoénak, az első novella hősnőjének: „A világvégeszerű zajokra. A felpörgő motorok fülsüketítő hangjára, amitől megfagyott az ember ereiben a vér. Az öngyilkos nekifutásra a futópályán. A rettenetes érzésre, amikor elszakadtak a szilárd talajtól. Emelkedtek feljebb, egyre feljebb, akár a hányinger a gyomorból. Aztán talán az összes közül a legrosszabbra, a bezáródó futómű zajára, ami olyan véglegesen hangzott, mintha rád csapnák a koporsó fedelét, a szövegeket is bevernék, és már tudod, hogy nincs visszaút. Csapdába estél.”

A történet mesébe illő. A szó szoros értelmében. Zoé beszállás előtt idegességében rágyújt a vécében. A füstjelző beriaszt, jönnek a tűzoltók, ám a számonkérés elmarad, helyette a jóságos tűzoltó bácsi megmutatja Zoénak, hogy a repülőtér és a repülés egészében véve mennyire biztonságos, és ő ezután megnyugodva, sőt mosolyogva ül föl a Sydney-be tartó gépre. Az olyan apróságokon ne akadjunk fenn, hogy, teszem azt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy Zoé kihátrált a várócsarnokból, hogy a mosdóban titokban elszívjon egy cigarettát, és ez elegendő volt-e arra, hogy a jóságos tűzoltó megismertesse vele a reptér biztonsági berendezéseit, mindezek után pedig még a gépét se késse el.

A fapados légitársaságok eljövetele óta a magyar utazók nagy része inkább London többi repterét ismeri, nekik tehát újdonságként hathat Parsons leírása a Heathrow-ról. Amely alapvetően egy nyugodt, békés és szentimentális hely, ahol csak nyomokban van jelen drámaiság. Igen, sok minden történik a Heathrow-n, ám ezek a történések gyakran súlytalanok, és ha támad is olykor feszültség, a végén minden rendeződik. Legalábbis ez derül ki Parsons novelláiból. Olyannyira habkönnyű történetek ezek, hogy többnyire nemcsak csattanójuk, de még csúcspontjuk sincsen.

Némi kivételt a négyes számú darab jelent, amely mondandóját tekintve a legtartalmasabb, csattanója is van, és arról olvashatunk benne, hogy milyen, olykor meghökkentő, olykor átlátszó indokokkal próbálnak egyesek bejutni az Egyesült Királyságba a Heathrow-n keresztül, és bizony nem könnyű azoknak a dolga, akik őket szűrik és ellenőrzik. Egyébként ebben a novellában hangzik el a kötet minden bizonnyal legerősebb kijelentése is: „Az nem érdekel, ha valaki önmagának hazudik. (…) De ha nekem hazudnak, azt már kevésbé szeretem.”

Parsons méltán népszerű író mind hazájában, mind nálunk, mind a világ több pontján. A maga nemében, saját, tudatosan használt keretei között jót, érdekeset, figyelemre méltót alkot. Általában. Ez a novelláskötet azonban nem tartozik a legjobb munkái közé. Nem használta ki a reptérben mint szituációs térben rejlő lehetőségeket. Ha gyúrta, formázta is az alapanyagot, a katarzis elmarad. Persze, meglehet, nem is gondolt ilyesmire. Azoknak, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak Budapest és Szolnok között az IC-n, így is remekül megteszi.