Akkor kezdtem el figyelni és keresni a hülyéket. Bocsánat: a szénhülyéket. A Carbonfools ugyanis nem kevés (ön)iróniával és profizmussal lépett fel, és azzal kecsegtetett és kecsegtet ma is, hogy egy kis szerencsével végre egy magyar zenekar is befuthat a külföldi piacon. Hiszen a szó jó értelmében piacképesek: az elektronikát vegyítik a rockkal, felbukkan benne a dub, a diszkó, a reggae, s még ki tudja, mi minden. És ahogy az lenni szokott: a fúzióból, ha nem is egy ízig-vérig eredeti, de nagyon is trendi és szerethető egyveleg született.

Születésnapból viszont kettő is akadt a zenekar életében. Először is valamikor 2000-ben, mikor is a népszerű lemezlovas, DJ Titusz összefutott a szitárvirtuóz Tóth Szabolccsal. A randevú csakhamar zenekart, majd egy albumot is eredményezett (Poisoned Goulash). Ez volt az ős-Carbonfools és az őshangzás, amely csak nagy vonalakban hasonlít a mai hoz, bár a recept megmaradt: elektronikus alapot vegyíteni élő zenével. 2006 nyarán még élőbb lett mindez, ugyanis csatlakozott a bandához a PopModel énekese, Fehér Balázs, és igazából ezt tekinthetjük a zenekar igazi indulásának, hiszen ő írja is a dalok szövegeit (Tóth szitárjával együtt a messzi Indiába távozott).

Alig két évre rá meg is jelent a Carbon Heart, a zenekar talán mind máig legerősebb munkája. Az új album (Carbonsoul) új gitárost (Fekete István) és még nagyobb sikert hozott: a zenekar masszív fesztiválfellépő lett egyre nagyobb rajongótáborral, és híre lassan kezdett túllépni az országhatáron – köszönhetően annak is, hogy csak angol nyelvű dalokat játszanak. Londoni fellépések után az egyetlen magyar zenekarként a szerbiai Exit Fesztiválon is megfordultak. A várva várt új album 2012 végén a szinte menetrendszerű tagcserével (basszusgitárposzton Zsazsa helyére Miklós Milán) érkezett.

És a várakozással, hogy két igencsak sikeres korong után vajon mit hoznak az új dalok: rutint vagy kísérletezést, s vajon marad-e a szokott színvonal, vagy még feljebb kapaszkodnak? Nos, a válasz nem túl meggyőző. Egy igen laza dallal indul az új album (Keep On Waitin’), amelyet még lazábban el is vágnak, mintha csak babrált volna valaki az ollóval. És akkor jönne a felpörgés, hiszen a carbonfoolsos lemezek a második darab környékén szokták tövig nyomni a gázt. Így volt ez a máig legnagyobb slágernek tekintett Furilla és Sunset esetében az előző két munkán, a mostani „második”, az X-Faktorban elővezetett, ironikus hangvételű Birthday viszont elég gyengécske darab.

Egyszerűen nincs benne elég adrenalin, a refrén sem hasít úgy, ahogy kellene, pedig elvileg ütnie kellene a langyos felvezetés után. És ez az erőtlenség valahogy az egész albumra rátelepszik. A nyugdíjas döcögés a Bag of Candyvel folytatódik, hogy a szintén ironikus Busdriverrel szinte teljesen le is üljön. Itt már érezni, hogy ez az album nem a szokott közönségmozgató irányba indul el, nem a „stadion rock” felé, hanem a kísérletezőbb, hallgatósabb, feminin oldalt mutatja fel, ha szabad ilyet mondanom. A Donkey szelíd, bólogatós ritmusát a rádióbarát Opened Doors dobja fel valamelyest, s már-már reménykedni kezdenénk, hogy lesz itt valami élethez hasonló pezsgés, ám a kétperces instrumentális etűd, a Nine-Eights a legrosszabbkor jön.

A kissé jellegtelen, felvezetős Like Kids és a lírai Danger pedig elvezet az album eddigi legnagyobb slágeréhez, a Sympathy for the Devilből csent hujjogatással dúsított Clublightshoz. Kár, hogy itt is igazából a refrén ütős, az oda vezető út eléggé borongós, akár egy novemberi ködös délután. De akkor is ezek a jobb pillanatok. A bluesos Rude Boy nem rossz, és egészen új szín a carbonfoolsos palettán. A körülményesen elkezdett Nebulóval viszont, ha az utolsó pillanatban is, de megérkezik az, amiért szeretjük ezt a zenekart: lüktető, eleven elektrorock.

Kár, hogy nem ez marad meg utóízként, mert akkor még úgy-ahogy megbocsátható lenne az album, csakhogy a pszichedelikus, lebegős Seeds végleg elbillenti az egyensúlyt. A végeredmény a járt utakat részben elhagyó, részben pedig megtartó munka, mely azonban nem átütő, tudatosan visszafogott, annak minden hátrányával. Inkább slágergyanús, mint slágeres. Hallgatni persze nem rossz, de nem emiatt megyünk ki a legközelebbi koncertre. És még valami: a korábbi album (Carbonsoul) rettenetes borítóját, ha nem is sikerült alulmúlni, a mostani sem az a fajta, amelyért csak úgy, látatlanban levennénk a polcról a korongot.

Fehér Balázs, a Carbonfools frontembere