Még az állampolgársági népszavazással kezdődött, 2004-ben. Akkor falun éltünk, nem mentünk el szavazni. Ő erdélyi származék, rokonai, barátai élnek ott, minden évben megyünk, de azt mondta: az ő adójáról egy másik ország polgára ne döntsön, legyen az az édestestvére vagy anyja is akár. Igen ám, de aki nem ment el, annak a neve mellett a rubrika üres maradt. És mivel falun éltünk, mindenki tudta, ki hogyan szavazott, pontosabban, ki nem szavazott. És az hazaárulónak minősült, ugye.

A választások után pár héttel megduplázták a kommunális adónkat, Pityut megbüntették, mert vasárnap délelőtt nyírta a füvet, a gyereket pedig megbuktatták kémiából. 2008-ban ugyanez volt a helyzet. Aki nem ment el a tandíj és vizitdíj ellen szavazni, az mocskos kommunista, gyurcsányista lett. A gyereknek nem köszöntek az osztálytársai. Aztán mikor petárdát dobtak a kertünkbe, visszaköltöztünk Pestre. De a listák már jöttek utánunk.

2010 tavaszán az egyik gyereket át akartuk vinni egy másik, egy jobb óvodába. Pityu intézte, sikerrel. Csak éppen két nappal később ülök a kocsiban, megszólal a mobilom, az óvodából keresnek, az újból: „Most látjuk, kedves anyuka, hogy még nem adta le a kopogtatócéduláját...” Rajta voltunk már itt is a listán. De ő akkor már direkte élvezte ezt. Minden listára föl akart kerülni. Rajta van az összes zsidólistán, mert soha senki nem volt zsidó a családban. De ő nagyon büszke, hogy ott van, mind a tucatnyi lajstromon. Valahogyan kieszközölte, hogy a szabadkőművesek listáján is fönn legyen.

Kimegy minden melegtüntetésre, és gondja van rá, hogy a jobbikosok videóin mindig rajt legyen. A Kubatov képe bekeretezve lóg a falán. Bevadult mára egészen. Idén az iskolában nemzeti összetartozás napja volt, vagy mi. Trianon-ünnep. Ő tizenegykor bement a gyerekért az iskolába, és kihozta.

A kapunál a portás bácsi megállította, kérdezte, hova megy, mondta, haza, kérdezte, miért, mondta, neki gombfoci bajnoki meccse van a gyerekkel, nagyon sajnálja... Mire kérték a nevét, lakcímét, munkahelyét, telefonjait. Boldogan adta. De közben csak leávósozta és lenyilasházmesterezte szegény Imre bácsit. Akit, ugye, ha nem teljesíti az utasítást, menten kirúgnak. De nem lehet már Pityut megállítani. Nem ismer sem istent, sem embert. Csak a lista érdekli, csak azokra akar fölkerülni mindre, mindenáron. Teljesen bevadult, bekattant. Nem lehet emberek közé vinni. Ha meglát egy kisebb csoportosulást, odamegy, és megkérdi: van-e köztük fideszes.

És ha valaki úgy nyilatkozik, hogy ő az lenne, ami persze egyre ritkábban esik meg, hát akkor ott kő kövön nem marad. Egyébként Pityu Fidesz-szavazó volt tizenöt éven át. Most szerzett valahonnan egy revolvert, és odaadta nekem azzal, hogy ha még egyszer a Fideszre szavazna, azonnal lőjem szíven. Félni? Mitől? Munkahelye? Milyen munkahelye? Egy éve nincs neki már munkahelye. Nem is keres már. Utánanyúltak, magáncégek sem merik fölvenni. Megmondják neki nyíltan: öregem, leszóltak, aki alkalmaz téged, annak kitörik a nyakát. Mi baja lehet már? Most nagyon készül. Ősszel kezdődnek a jelentkezések a vallásoktatásra.

Az egyik gyereket zsidó, a másikat mohamedán, a legkisebbet pedig buddhista vallásra akarja beíratni majd. Azt mondja, ha kell, elmegy Strasbourgig is. Amúgy meg egész nap ül az asztalnál, és spekulál. Ha arcán látom azt az ádáz vigyort, akkor tudom, hogy már megint a regisztráció körül járnak a gondolatai. Valami nagy csínytevésre készül. Na, megyek, elég sok a dolgom, el kell intéznem sötétedésig, a villanyt levették ugyanis már két hete, csók, szia, csákány...