- Az elmúlt tíz évben nemcsak a zenekar neve, hangütése, de a tagsága is változott párszor. Miért a késztetés az állandó átalakításra?

- A dolgok egyfolytában változnak, én csak követem ezt a folyamatot. A zenélés addig izgat, amíg találok benne újat. Soha nem az volt a kérdés, hogy van-e még olyasmi, amit el szeretnék mondani. Inkább az, hogy mennyire ragad magával a dalírás, a szövegírás folyamata. Ami lényegében nem egyéb, mint valami dzsuvás, koszos izé kapargatása, ami alatt kutatni-, felfedezni-, megfejtenivalót keres az ember. Elgondolkodik. A tagcserékre azért volt szükség, mert azt láttam, hogy a többieket nem az izgatja, ami engem. Nem tudják vagy nem akarják magukévá tenni azt a fajta katarzist, amit mondjuk egy lassú valceren keresztül lehet megtapasztalni. Olyan embereket kellett keresnem, akik ugyanabba az irányba tartanak, mint én...

- Miért a melankólia?

- Ha fúj a szél, akkor lebeg a ruha a kötélen; nyilván nagy hatással van ránk, ami körülöttünk történik. De én nem azért lettem melankolikus, mert Magyarországról most mindenki el akar húzni, vagy mert a diákok kinn vannak az utcán – utóbbi kifejezetten felvillanyoz. Ezek a préselt helyzetek tök jó új reakciókat hívhatnak elő, gerjesztik a változást. Ezt egy olyan típusú ember, mint én, szereti... A Kistehén dalai nem közvetlenül a társadalomról, inkább rólunk szólnak. Úgy érzem, hogy az új lemez nem lassú, nehezen vonuló, szomorú, inkább dinamikus és energikus. A szövegek talán valóban a melankólia irányába mentek el. Ha valami jó, ha valami rendben van, azt látjuk egymás szemében, egymás arcán.

Azzal érdemes foglalkozni, azt kell kimondani, ami feszít. Bár az első három lemezünkön is akadt néhány melankolikus szám, főleg a Kistehén Tánczenekar, vagyis az alternatív lakodalmas „kimerülése” után kanyarodtam vissza az andersenes időszak gondolatiságához – a kilencvenes években a budapesti undergroundban nagyon fontos volt a zenekarunk. Amit most csinálunk, annyiban is nagyon hasonlít a régi időszakomhoz, hogy nagyon erősen szerzői az attitűd.

- Vagyis?

- Vagyis nem különösebben fontos szempont, hogy a közönség mit vár el. Elsősorban azt tartjuk szem előtt, hogy nekünk tetsszen, amit csinálunk. És éppen ez az oka a Kistehén és a magyar zenekarok többsége közötti alapvető konfliktusnak. Szerintem a magyar pop-rock úgy általában ma már nem több, mint szórakoztatóipari erőlködés. Még csak nem is operettvilág ez, hanem...

- Kicsit vendéglátós?

- Kicsit vendéglátós, igen. Ez a szándék, semmi más: szórakoztatni. Erre rendezkedett be a szakma. A legtöbben Petőfi rádiós játszásra gyúrnak. Közben meg az van, hogy ezek a zenekarok meg akarnak élni valamiből, ami teljesen érthető. Ehhez pedig az kell, hogy megfelelj a fesztiválszervezők, zenei szerkesztők ízlésének. Elpiacosodott a magyar könnyűzene. Egy csomó zenekar háttérbe szorult, egy csomó meg kapitulált. Elfogadta a feltételeket, a „mindenáron való szórakoztatás” kényszerét. Az a baj, hogy manapság tényleg erre van a legnagyobb igény, hallgatói oldalról is.

- Manapság? A szomorú századelőn?

- Ilyen szélsőségesen nagy gazdasági válság idején, amikor kvázi háborús állapotok vannak, és az embereknek nincs pénzük, akkor nem elmélyülni, inkább felejteni akarnak. Azt pedig úgy lehet, hogy szétütöd magad este, és olyan koncertre mész, ahol nem kell gondolkodni, nem kell értelmet keresni a mondatok mögött. Csak üresen örülni. Szerintem a nagy mulatók kánkántáncosainak is több rajongójuk lehetett a háború alatt, mint mondjuk a kisebb lokálokban néhány embernek éneklő Edit Piafnak. Nem tudom, de így érzem. Nekem viszont mégis nagyon termékeny időszak ez, ráülök a nehézségekre, és gondolkodom a hatásain.

- Az október 23-i Milla-tüntetésen nem éppen kis lokálnyi ember előtt játszották el az Erdős Virág szövegére írt Ezt is elviszem magammal című dalt... Nem félnek az elköteleződéstől?

- Amikor meghívtak minket arra a demonstrációra, azt gondoltuk, olyan lesz, mint a korábbiak, amikor általában a szabadságjogokért demonstráltak a civilek. Nem tudtuk, hogy ebből kvázi egy még meg nem alakult párt rendezvénye lesz. Persze nem tartom eleve kizártnak, hogy egyetértsek azzal, ami egy pártrendezvényen hangzik el, a zenekarommal viszont nem állnék oda párt mögé.

- Ez hitelességi kérdés?

- Ha látok egy balesetet, odamegyek, és kirángatom a nemsokára felrobbanó autóból az embereket, legalábbis segítek azoknak, akik kirángatják őket, hogy megszűnjön az akut helyzet – de a mentőautóba már nem kell beszállnom. Van olyan helyzet, hogy nem állhatok tétlenül, hogy majd megoldja valaki más. Ilyen helyzet a mostani demokratikus válság is. Akik ezt a válságot megpróbálják orvosolni, azok mellé, úgy érzem, oda kell állni, és elmondani, hogy én is szeretném, ha más lenne a helyzet. A konkrét pártpolitizálás azonban már az operatív megoldás része lehet, ahhoz nem értek. Ugyanakkor persze azzal sem értek egyet, aki arisztokratikusan hátralép kettőt, és úgy figyel, mert attól tart, hogy a politika bekoszolja az ő kis szuverén bolygóját, ha véletlenül hozzáér. Azt gondolom, ha az én univerzumom elég erős, akkor bárki hozzáérhet, úgyis tartani fogja önmagát. Nem vonhatjuk ki magunkat a politika alól. És az is naiv gondolat, hogy „nincs szükség politikusokra”. Épp annyira, mint az, hogy Magyarország mind a tízmillió lakója önfenntartó gazdaságokra rendezkedjen be, és a kis közösségek függetlenítsék magukat a nagy közösségtől. Erre már a terület is kevés. Mindig lesznek, akik társasházakban élnek. Akkor pedig kell egy gondnok, aki intézi az ügyeket. Ha úgy látod, hogy a ház közös képviselője nem jól végzi a dolgát, nem működik a lift, sosincs villany a folyosón, pláne ha esetleg tudsz valakit, aki esetleg jobban intézné a közös ügyeket – akkor igenis ki kell állnod, és el kell mondanod a véleményedet.

„Nagyon termékeny időszak ez, ráülök a nehézségekre, és gondolkodom a hatásain”