A rozsóliókészítő útja a régi Pestről az öröklétbe
Olyanokat, mint például az etnikai sokszínűség, a lakás változásai, a kultúra virágzása. A kettős koncepciónak ez a második része, vagyis a történelmi szálon a fodrok, a cizellálások nagyrészt most készültek el, és most látható teljes gazdagságában a Budapest – Fény és árnyék – A főváros 1000 éves története című kiállítás a BTM-ben.
Az etnikumok sokféleségével például egy temető sírkövei között sétálva ismerkedhetünk meg. Feltűnik itt a jeltelen sírjából előkerült honfoglaló, a legkorábbi budapesti zsidó sírkő 1278-ból, egy turbános török, egy cirill betűs szerb, egy keverék nyelven feliratozott görög kő 1803-ból. Ez utóbbi szövege így kezdődik: „Állandó szavak”. Rejtélyes. Bizonyos Paul Nicolau rozsóliókészítőé. És ahogy ezt olvasom, nem az etnikai sokszínűségen gondolkodom el, hanem azon: mi lehet az a rozsólió? Mint megtudom, egy likőrszerű alkoholos italról van szó (mondták rozsolisznak is), amelyet a Balkánon máig fogyasztanak, és e sírkő azt bizonyítja: itták a régi Pesten is. Talán ha e sorok felkeltenék egy mai vendéglős figyelmét, és a rozsólió visszatérhetne a városba, ez igazi, kézzelfogható, fogyasztható haszna lenne a kiállításnak. Elkalandoztam, de nagyon megörültem ennek a kőnek, ennek a szónak, ennek az elfeledett italnak. Néha elég is, ha csak ennyi örömöt szerez egy tárlat, de van még majdnem tíz új terem, és mindegyikben további felfedezni valók.
A következő a lakás átváltozásait mutatja be: a középkori étkezőtől a lakótelepi panelbútoros nappaliig sorakoznak a különböző korok enteriőrjei, szobái, konyhái. A középkori polgár étkezőjében egy igazi, ódonságtól megzsírosodott asztal áll, gyertyatartóval, fatányérokkal, ásatáson előkerült, csontnyelű késsel. Úgy képzelem, Toldi Miklós búsonghatott ilyennél a csehvel vívandó párbaja előtt. Aztán mindenféle hagyatékokon keresztülvágva magunkat tanúi lehetünk a polgári lakás fénykorának, majd proletarizálódásának, s végül eljutunk a panelig, ahol a Varia szekrénysorban egy Videoton Color Star tévén megy az adás fekete-fehérben, régi film- és híradórészletekkel.
És egyszer csak azt veszem észre, hogy bámulok ki az ablakon: igézve nézem a gyönyörű budapesti panorámát, a Gellért-heggyel, a Dunával, a messzibe nyúló Pest távoli lakótelepeivel. Mintha maga a valódi város is része lenne a tárlatnak. Az is. A kiállításrendezők (Végh András – középkor, Perényi Roland – újkor) az újonnan megnyitott termekből tudatosan hagyják látni az igazi, mai Budapestet, melynek a történetében bujkálunk idebenn. Az egyik ablakban még ismertető feliratokat is elhelyeztek: a látképhez.
És bujkálunk tovább, bebújunk a kultúra emlékeit felvillantó terembe. Ami itt a legjobban megragadja figyelmem, az egyrészt Karinthy karikatúraszobra a hajdani Centrál kávéházból, másrészt egy Poliphon márkájú zenegép a híres Magyar utcai kuplerájból, amelyet cintányér nagyságú lyuklemezekkel vezéreltek. A Czika-czika-cza című örökbecsű nóta korongja benne is maradt az instrumentumban, de megvan a Hej, slovane! című korabeli sláger is, amely később jugoszláv himnusszá lépett elő. Állítólag nagyon jó. Lendvay Márton és Blaha Lujza olajba festve csak mosolyog e különös holmi fölött (vagy csak annak örülnek, hogy kikerültek végre a raktárból), a régi Redout angyalkája pedig boldogan falja a dinnyét egy kör alakú képen.
Emlékszem, előző írásomban, amikor tehát még a félig kész tárlatról írtam, szóvá tettem, hogy nem érzem eléggé gazdagnak a Mohács előtti középkor bemutatását, ugyanakkor például Szent Margit sírjának emlékei lent porosodtak a lépcsőházban egy megsárgult vitrinben, mint jelentéktelen kődarabok. Most ezek is itt vannak fenn, szem előtt, méltó helyükön, a kolostorok, iskolák tematikánál. E terem másik érdekessége, hogy bemutatja egy török iskola eszközeit is.
A török szál egyébként hangsúlyos az egész kiállításon. És persze, hogy nem maradhatnak ki a fürdőik, melyekre ráépült a budapesti fürdőkultúra. A tematikát a Rudasban előkerült régészeti leletekkel, remek installációkkal, mókás fürdőruhákkal és plakátokkal fejtik ki. Például a Tanácsköztársaság egyik plakátjával, mely szerint „a tisztaság eddig a gazdagok kiváltsága volt”, s egyúttal a fürdők használatára buzdít. A Rózsadomb a bortermelés egyik helyszíneként jelenik meg, majd megyünk tovább a templomok termébe, ahol a háború után lebontott budavári helyőrségi templom eredeti tárgyaival lepnek meg.
És itt már a kiállítás vége felé tartunk. Az „időfolyosó” is a XX. századba ér. Talán csak a külvárosok szobája marad még hátra az új tematikus termek közül, benne egy középkori és egy modern külvárossal. A középkori a Kamaraerdő mellett 2003-ban megtalált Kána, templomának eredeti köveket is tartalmazó rekonstrukciójával, régészeti leletekkel. A modern külváros pedig Csepel, sok egyéb közt egy ott készült, RMM címkés kerékpárral. A monogram megfejtése: Rákosi Mátyás Művek.
A kiállítás záróakkordjai lényegében nem változtak a korábbihoz képest, bár bekerült egy új holokausztvitrin, a Margit híd felújításakor a mederben talált cipőkkel. Egyébként pedig továbbra is olyan kuriózumok várnak itt, mint Kádár sokáig raktárban rejtegetett mellszobra (Pátzay Pál alkotása), ’56 relikviái, a rendszerváltás plakátjai és a kritikák ellenére is a vitrinben maradó fideszes zászlók. Így teljes ez, no.
