Vaknyugat harmadszor
Gothár Péter harmadszor vág neki a Vaknyugatnak. Azután, hogy a Radnótiban 2001-ben egészen remekül és hatalmas sikerrel megrendezte A kriplit, ugyancsak McDonaghtól, 2004-ben a Pesti Színházban tette színpadra a brutális humorú darabot, két évvel ezelőtt meg McDonagh-gyakorlatok címmel rendezett előadást színész egyetemistákkal a Vaknyugat és A kripli jeleneteiből.
Most a Margit körúton színházként megnyílt Átrium első jelentős bemutatójaként érezhetően valami mást, valami mélyebb, érzelmibb, erkölcsibb tartalmat akart megmutatni az ír eredetű londoni szerző groteszk történetéből, illetve Varró Dániel nyomorult életérzést, csökevényes szellemi állapotot költőien-szellemesen festő szövegéből.
Ennek kulcsa pedig roppant egyszerű: a két testvér röhejesen vérre menő marakodásáról, viccesen morbid gyűlölködéséről szóló történetben katalizátorként ődöngő, alkoholizmustól és lelkiismereti gyötrelmektől szenvedő pap szerepére Alföldi Róbertet állította a két frissen végzett színész mellé, akik már tavalyelőtt is játszották az összeférhetetlen-elválaszthatatlan testvéreket. Nyilván azzal a céllal, hogy Welsh atya főszereppé nőjön, és ennek Alföldi maradéktalanul meg is felel.
Természetes komolysággal, mélyen megélt fájdalommal adja az önkínzó, az alkalmatlanságának tudatától szenvedő férfit. Szinte rejtegeti a szöveg humorát, a fontoskodón visszaismételt mondatokban nem a szellem nehézkessége, a leépülés szánalmassága, hanem a reménytelen küzdelem, az egyre fogyatkozó erejű igyekezet, az erkölcsi erő megfeszítése érvényesül. Ezzel megfordítja a darab arányait. Az első részben, amíg színen van, az ő vívódására figyelünk, amelynek szinte csak kivetülése, illusztrációja a testvérek szüntelen kötözködése.
Éppúgy e lelkifurdalás része az, mint a többször fölemlegetett két gyilkosság, amihez még harmadikként járul, amikor kiderül, hogy a testvérpár apjának halála sem volt véletlen baleset. A történet, a szöveg nem bírja el ezt a súlyt. A két fiatal színész még csak bírná. A cinikus gyilkos Colmant alakító Rétfalvi Tamás és a zsugori, gyűjtögető, fontoskodó Valene-t játszó Ficza István eredményesen igyekszik túllépni a nyilvánvaló humoron, a kézenfekvő poénok csattogtatásán, próbálják az egymást szívató-cikiző testvérek egymásrautaltságát, kölcsönös kiszolgáltatottságát, szóval látszólag egyszerű kapcsolatuk bonyodalmasságát éreztetni.
A Kicsilányt adó dundi Mészáros Piroska pedig üdén virít a sérült lelkű férfiak között. Mégis, már az első részben is, amikor Alföldi nincs a színen, szinte kiüresedik a színpad. Hiánya erősebb, mint a jelenlévők hatása. A második részben, amikor a pap öngyilkossága okán nem is lehet jelen, már nem ez a hiány kelt hiányérzetet, hiszen a történet szerint szellemének jelen kellene lennie. Végakarata erkölcsi zsarolás az iszonyatos testvérpár számára. Csak éppen az író kicsit másképpen, laposabban képzelte el a végakarat teljesítését. A testvérek inkább paródiára veszik a megbékélés, a kibeszélés, a kölcsönös bocsánatkérések színjátékát, míg csak ki nem robban belőlük a jól megszokott, begyakorolt gyűlölködés.
A rendezésnek, a szereplőknek nem sikerült (legalábbis a hivatalos bemutató előtti főpróbáig) azzal a komoly tartalommal megtölteniük e végtelennek ígérkező végső harcot, amelyen ott érezhetnénk Alföldi alakításának szellemét, játékának súlyát. A rendező nem túl ötletes, de első látásra ridegséget sugalló díszletet tervezett az előadáshoz, Tihanyi Ildikó komoran lompos ruhákat adott a férfi szereplőkre. Az emelkedettebb szellem, a gazdagabb érzelmi világ, az igényesebb erkölcsiség nem tud kibontakozni e sivárságból. De a látható szándék, a nyilvánvaló erőfeszítés nemcsak becsülésre méltó, de élteti is az előadást.
