Arra számítottam, hogy a csilláron is lógnak, leszakad a MüPa mennyezete, de legalábbis állva tapsol a közönség: Kocsis visszatért. A hiányát éreztük egész ősszel; nemcsak a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein, persze ott leginkább, de általában is: valami igazodási pont tűnt el hónapokra a komolyzenei életből, de túléltük, és főleg – túlélte. Akkor gyűljünk össze, ünnepeljük magunkat, ünnepeljük őt, nincs vége a világnak.

Lehet, hogy erre nem a Diótörő a legalkalmasabb előadás, hiszen a zenekar az árokban van, nem lehet látványosan megérkezni, élükre állni, inteni, életre kelteni a holt partitúrát, viszont a karmesternek a darab remélhetőleg nem okoz komolyabb vérnyomás-növekedést, és mégiscsak remekmű. Ha még a pozitívumokat akarjuk sorolni: nem táncolnak a színpadon, így nem kell megalkudni a zenének a mozgással, nem mondhatják az izmos testű akrobaták, hogy erre nem lehet táncolni, tessék lassabbnak lenni, megvárni, amíg földet érünk.

Cserébe Marikát egy idősödő, kövérkés asszonyság játssza, amire elég nehéz elfogadható magyarázatot találni. Hacsak azt nem, hogy a Diótörő hercegnek meg körülbelül olyan mozgáskultúrája van, mint egy arabs tevének, de hát hol van az megírva, hogy csak fiatal és szép emberek szerethetnek egymásba Csajkovszkij zenéjére? Érezhető az össze nem illés a színpad és a színpadi árok között, egyszerűen túlzás, hogy ennyire művházas küllemű produkciót lássunk, miközben valódi zenekar játszik.

Ami a közönséget illeti, abszolút ifjúsági, gyereksírás és néha meglepően okos kommentárok is hallatszanak, ami mindösszesen mégis a zene pozícióját gyengíti. Akik eljöttek, elsősorban a karácsonyi történetet szeretnék látni, nem pedig a Kocsis-féle tempókon elmélkedni, de ezen már kibosszankodhattuk magunkat egy éve. Most leginkább annak lehet örülni, hogy decemberben a közönség Diótörő-felvevő képessége kimeríthetetlen. Hogy azért a Kocsis-tempókról is szó essen: mintha kicsit lassultak volna.

Nem a nyitányban, az most is olyan, hogy nem érik utol magukat benne a fafúvósok, de a későbbiekben mintha fékezett volna a karmester. Lehet persze, hogy mindez érzéki csalódás, egyszerűen csak gyengébb a tavalyinál a zenei megvalósítás, és az unalmas mindig hosszabbnak is tűnik, mint azt már rengetegszer tapasztalhattuk. Igaz, többnyire nem a Kocsis-koncerteken. Ezzel az illetlen gondolattal már meg is fogom a bokámat: olyan muzsikusról van szó, aki nagyon kevés híján áldozta az életét a zenei eredetiség keresésére, a szerzői szándék kibogozására, a megvalósításért folytatott harcra, úgyhogy mindabból, ami fentebb olvasható, csak egy dolog a fontos: Kocsis Zoltán visszatért.