Mi volna, ha kinevezném magam Könyvismertetőnek, s e recenzióba azt is beleírnám, mit ettem, mit ittam, hol mulattam, miközben Temesi Ferenc opusának rejtélyeit próbáltam megfejteni. Azt is megtehetném, hogy korábbi glosszáimból, egy-egy publicisztikából – a tematikától függetlenül – beemelnék ide részleteket.

Ha mindezt baromi modorosan tenném, ott kötnék ki, mint a regényíró, aki évtizedekkel ezelőtt elhatározta, hogy regényt ír Bartók Béláról. Méghozzá nagyot. Mert Magyarországon a regényírók csak és kizárólag nagyregényt tudnak írni. Kicsit soha! A nagy köztéri reklámokból arra lehetett következtetni, hogy a Bartók: nagy dobás. Leküzdöttem a borító miatti dühöm; Gerhes Gábor a fiatal Bartók fotófejére piros-fehér-zöld indiántollakat biggyesztett.

Nagyon vicces, gondoltam, s belekezdtem az olvasásba. A könyvet akkor csaptam le először, amikor a legelején a „mosolygós kedd reggelen” fordulattal találkoztam. Az eredeti Bartók-dokumentumokkal, az ezeket kiegészítő álpárbeszédekkel dúsított történetzuhatagban gyorsan eltévedtem. Ennek fő oka, hogy a könyvben hangsúlyos helyet kapott az Életrajzolóként randalírozó tárcista, az az író-hős, ki a Magyar Nemzetnél keresi kenyerét, ám kirúgják.

De persze az újságot a szerző Magyar Szívtestőrre kereszteli át, az utált kollégát pedig lázárervinesen Összenőtt Szemöldökű Töhötömnek nevezi. Gyalázatosan gyermeteg ez az egész az „új főszerkhával”, a „kobraszemű Csorogványnyal”, na meg a „főelöl ülő Lippaival”. Mindez bő lére eresztve, unalmasan, hosszan. „Én meg itt – írja a Bartókot és a magas művészetet pajzsként a magasba emelő betéthős.

 – Ezért tudok írni. Profi író az az amatőr, aki nem hátrál meg. Szemben veletek… Alig ismert kultúrákat próbálok becsempészni írásaimba, de ti, KGBCSLVZZSXY, ti észre sem veszitek.” Hogy mi van Bartók Bélával, a modern zene kísérletező és összefoglaló művészével? Semmi különös. Él itt is, ott is, felnő, zongorázgat fegyelmezetten, leveleket írogat a mamának, hajón szállíttatja a cókmókját, s csóválja a fejét, mikor Ditta összevásárol ezt-azt Amerikában. A zeneszerző „sztorijára” – mely olykor kimerül az eredeti dokumentumok szó szerinti újraközlésében – rátelepszik a narcisztikus, önmagával viaskodó Életrajzoló, aki pechünkre örömét leli az automata írásban.

A Por I–II. szerkeszteni még nagyon tudó írójának firkászközhelyeitől az olvasó sikítófrászt kap. Nem segít rajtunk az sem, hogy a háromféle mélység háromféle jelet kap a szalagcímek elején. Ezzel az író azt akarná sugallni, hogy lehet külön-külön is olvasni a történeteket. Ami marhaság, mert akkor a Háború és béke francia nyelvű szövegeit sem olvasnánk el, ha nem beszélünk franciául? Nem várta senki sem, hogy Temesi Ferenc Bartókról írjon életrajzi regényt, hagyományosat, porosat pláne nem. De azért annál, hogy vajon mit jelent távol a hazától magyarnak lenni, többre számítottunk. A dalgyűjtő Bartók alakját felfedezni korabeli dokumentumok reciklálásával szintén nem sorolható a különös meglepetések sorába. Hiányzik a nagy ötlet, ami a regényt működtetné.

Temesi széttördeli anyagát, földarabolja saját Bartókját, s széttartó történetek ezreivel akadályoz bennünket abban, hogy kövessük. Elárulja például, hogy a Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára című művet mindenki csak úgy nevezi: a Zene. Hát ez igen! Az olykor lelkesen tótozó, rácozó, oláhozó szerző levelek százait közli, s utánanéz az interneten még az algonkin indiánok szokásainak is. Minden színház- és hangversenyterem történetét lekörmöli, s közben halad kifelé meg oldalirányba, mintha menekülne témája megírhatatlansága elől, megy, tapos az ingoványban, s ott találja Chicagóban, jé, a maffiát. „…ha ezt a nevet kiejted, a legtöbb európainak a maffia, a gengsztervilág jut az eszébe”. Innen eljutni odáig, hogy „a II. Zongoraverseny van olyan magas, mint a Pure Oil Building”, sima slamposság.

Az 1941. november 20-i koncertet Temesinél egy 1913-as algériai gyűjtés jelenetei követik, leíró módban, leckeszerű monotóniával. Ami nem baj, az időrend felrúgható. De a végén mindig megérkezik az utálatos és narcisztikus Életrajzoló, aki feladatának tekinti a jelenetezés akadályozását. S amikor végig szeretnénk gondolni, hogy voltaképp mi nem sikerült Bartóknak Amerikában, azt vagyunk kénytelenek tudomásul venni, hogy a drága mesélő Gyurcsány Ferenccel van elfoglalva. A belső főhős „…különösen egy kommunista milliárdost rühellt, aki egész céghálót nyúlt le, egy valahai KISZ-titkárt, akinek uralma alatt belelőttek az ’56-os októberi forradalmunk ötvenedik évfordulóján a tüntető népbe. Megverték és megkínozták, akinek a kezében magyar zászlót láttak. Cinikus volt ez a pasi. Onnan lehetett tudni, hogy nem sima elmebeteg…”

Ez az a pont, amikor abbahagyjuk az olvasást.