Nagy örömmel vettem kézbe Keresztury Tibor gyűjteményes kötetét, amely –mint alcíme mondja – „válogatott és új tárcanovelláit” tartalmazza, merthogy a kivételesen eredeti és személyes hangon, legtöbbször egyes szám első személyben megszólaló „hősének” monológjait régóta olvasom különböző lapokban. S nagy örömmel üdvözöltem e könyvet amiatt is, mert a tárcanovella műfajának számomra ma ő az egyik legnagyobb mestere: szövegei pontos és részletes látleletek arról a világról, ahol szerzőnk megfordul. S ez a világ roppant tágas, változatos és sokszínű.

Kevés szerzőt tudnék mondani a kortárs magyar irodalomban, aki annyira ismerné a hazáját kívül-belül és szőröstül-bőröstül, mint ő: bejárta e magyar ugart a főváros irodalmi műhelyeitől kezdve a borsodi mélyszegénység pokláig, s mára ugyanolyan folyékonyan beszéli az elit értelmiség nyelvét, mint a miskolci proletárét. Otthonosan mozog a lakótelepi panelban éppúgy, mint a diplomáciai estélyeken, és írói lélekjelenlétét sehol sem veszíti el: megfigyel, jegyzetel, rögzít, s nem marad adós a véleménnyel. Nem véletlen, hogy e szép, modern és feltűnő borítót viselő kötet mottói egymástól oly messze eső irodalmi világokat teremtő szerzőktől származnak, mint Tar Sándor, Esterházy Péter és Petri György.

Ha jobban belegondolok, e három szerző életművében, stílusában, hangjában és érdeklődési körében alig van valami közös, Kereszturynál azonban mégis egymásra találnak. Képes arra, hogy valamiképpen szintetizálja, s föloldja őket magában: egyesíti Tar Sándor reménytelenségét, balladai sötétségű kilátástalanságát, Esterházy morális tartását, irodalmi ízlését, gyöngyöző, bugyborékoló szellemességét, végül Petri kíméletlen (ön)kritikai érzékenységét, brutális őszinteségét és kitárulkozását. Mert milyen is ez a jól fölépített – azaz könnyen fölismerhető – irodalmi ember, ez a folyton monologizáló, rokonszenves Keresztury-féle hős?

Először is roppant érzékeny, okos és tűnődő megfigyelő. Nem tart rá igényt, hogy bármiben is igaza legyen, ám elvitathatatlan jogot formál a tévedésre, amikor kimondja a maga igazát. Másodsorban sokat látott, ennélfogva keserű, már-már kiábrándult írástudó. Minden új történetnek régről ismeri már a végét, de a gyilkos tapasztalat mégsem volt képes kiölni belőle a veleszületett nyitottságot és kíváncsiságot. Harmadrészt öntudatos európai polgár és szomorkás magyar patrióta. Közügyeinkre, kulturális életünk eseményeire kivételesen fogékony ember, ám hazaszeretete mégis szemérmes, harsány melldöngetéstől mentes.

E „tárcahős” hangja összetéveszthetetlen, s ezt egyebek mellett annak köszönheti, hogy minden bizonytalansága, esendősége és őszintén megvallott kételyei ellenére erős, karakteres személyiség, akit a sokadik szöveg elolvasása után már jó ismerősként köszönt az olvasó, magában már egyszerűen Tibinek hívja, s szívesen meghívná egy korsó sörre. Vagy egy tonikra. Hiába élt évekig Németországban, nem, mégsem tudom őt német vagy angol közegben alkotó íróként elképzelni (míg Esterházy Pétert vagy Nádas Pétert könnyedén). Keresztury számára egy „működő társadalom” steril terep volna.

Az neki nem kínál semmit. Normális emberi viszonyok? Kulturáltan megbeszélhető közügyek? Jól szituált polgári otthonban esténként családi kamarazene? Ugyan, ugyan. Egy Keresztury-féle alkotó számára az efféle kiegyensúlyozott működés, az életmotor egyenletes, zavarmentes zakatolása – hogy ne mondjam: az emberi boldogság – azonnal ölő, halálos adag méreg: őt ez a nyomorúságos, sokat szenvedett, a történelmet istencsapásaként megélő kelet-európai haza élteti. Nagy szerencsénk ugyanis – úgy értem, nekünk, kelet-európaiaknak –, hogy a tárcát író Kereszturynak a mi Kelet-Európánk a lételeme.

Az abszurditások hazája, a groteszk és embertelen léthelyzetek földje, a jég hátán való megélés ősi titkainak hordozója. A nyelvileg primitív, roncsolt és trágár, de mélyen emberi megnyilvánulások sokszor igazgyöngyöt termő közege. Igen, bárhonnan is tudósítson a világból, itt van Keresztury igazán otthon. Szinte látjuk is magunk előtt, ahogy lemerül, majd fölbukkan a magyar mélységből, rekedten ránk nevet, s fölmutat egy-egy újabb igazgyöngyöt. Most ezt a könyvet például.

Keresztury Tibor