Életre szóló szerződés
Közben aggódik is az együttesért, ahol marad művészeti vezető, hiszen a válság miatt nagyon kell kapaszkodni minden fillérért. A kultúra az a terület, amelynek támogatását elsőként nyirbálja meg a politika. A nemzetközi zenei életben is nehéz benn maradni, hiszen a feltételek egyre romlanak, a legtöbb helyen a fellépő együttestől várják el, hogy váltsa meg a repülőjegyét, a szállását, és csak ezután tárgyalhatnak a gázsiról.
Ez a tizenhat tagú zenekar esetében nem kevés, legalább húsz repülőjegyet jelent, a nagyobb hangszereknek ugyanis külön hely jár. Erre persze nincs keret. Nem véletlen, hogy miközben az együttes koncertjeinek felét nemzetközi turnékon adta, ma jó, ha 10-15 százalékra van forrás. Arra a békebeli időre is emlékszik Botvay Károly, amikor egy tengerentúli útnál az érkezést követő 48 órában akklimatizálódhattak a hangversenyig. Ez ma alig pár órára zsugorodott.
Botvay szívesebben mesél a Budapesti Vonósokról, amely együttes mindig vele ünnepel, mint magáról. 1977-ben alakultak, tehát idén 35 éves a zenekar, míg a csellóművész, ugye, nyolcvan. December elején meg is ünnepelték egymást az Óbudai Társaskörben. Arról is beszélgetünk: ekkora tapasztalattal mennyit kell még gyakorolni? Kell-e egyáltalán? Hogyne kellene – mondja, és elmagyarázza, hogy míg az éneklés teljesen természetes, önfeledt folyamat, így vagy úgy ösztönösen mindenki képes rá, addig a hangszeres zenélés mesterséges.
Annyi jön ki belőle, amennyit „betáplál” a zenész a kezébe és a szellemébe. Volt olyan időszak, amikor semmire sem jutott ideje, még akadémistaként szinte órára járni sem. Mikor elindult a zenei karrierje, tanárai üzentek neki: ne akkor szóljon, mikor nem tud bemenni az órára, hanem akkor, ha sikerül. 1957-től egyszerre játszott ugyanis az Opera zenekarában, szabadnapjain vidéken tanított, és tagja volt a Bartók vonósnégyesnek. Ahány lexikont felcsap az ember, annyi évszámot lát arról, mikor és mennyit is zenélt ebben a világhírű vonósnégyesben. 1957–1977 között – vágja rá a pontos választ, és emlékszik még az első amerikai turnéra is, ahová Kodály vonósnégyesét vitték.
Mielőtt elmentek New Yorkba, a szerző lakására is fellátogattak, hogy eljátsszák neki a művét. A kottán ott díszelgett Kodály aláírása, akárcsak az indexében. Népzenét tanult ugyanis Kodálynál, akinél soha nem lehetett megsaccolni, hogy mi lesz a vizsgaanyag. Ha rákérdeztek, hány népdalt kell tudni, azonnal rávágta: mindet. A Bartók vonósnégyessel szép sikereket értek el, a The New York Times azt írta róluk 1976 márciusában: nem kétséges, a Bartók a világ egyik legnagyszerűbb vonósnégyese. Már a koncerten megmondták nekik, egy év múlva várják őket vissza.
Azzal azonban sem Botvay, sem az impresszárió nem számolt, hogy a turné híre nem érkezik meg Budapestre, és a csellóművész egy plakátról szembesül azzal, hogy nem játszhat többet a zenekarban. Azzal fogadta ugyanis az illetékes elvtárs, hogy baj van a Bartók vonósnégyes színvonalával – a cselló posztján. Szakmailag alkalmatlannak nyilvánították, miközben a New York Times hozsannát zengett róluk. Meg is volt az utódja, az együttes diákkori alapító gordonkása, Mező László. És még az a faramuci helyzet is előállt – meséli a muzsikus –, hogy a következő évben neki kellett elmennie a zenekarral az amerikai turnéra, mivel a felkérők azt a felállást követelték, amelyet egy évvel korábban hallottak.
A többiekkel nem volt épp beszélő viszonyban, próbálni sem próbáltak együtt, mégis teljesítette a felkérést, hiszen nyakig volt az adósságban. Nem mintha a valutából ők gazdagodtak volna meg: a felét azonnal le kellett adni, a másikból pedig az utat finanszírozták. Bár a Bartók vonósnégyes idején kapott kiváló művészi díjat, a vele járó juttatásból a mai napig egy forintot sem látott, hiába levelezett minisztériumi államtitkárságokkal. Amúgy nem is tudta átvenni a plecsnit, ahogy szinte egyetlen művészeti díját sem, például a Kossuthról elnevezettet, mert az ünnepségek idején külföldön zenélt.
Kilátástalannak tűnhetett az élete a bartókos időszak után, hiszen közölték vele, a hazai zenei életben nem szólalhat meg. Elvették az állami hangszerét, amelyet akkor kapott, amikor egy út során a sajátja megfagyott a repülőben, majd megfosztották a munkájától és a szolgálati, „barna” útlevelétől. Azt sem ajánlották neki, hogy mindezek miatt a bíróságra menjen. A mentőöv Végh Sándortól érkezett, aki vonósnégyesébe invitálta. Csak a feleségét érte el telefonon, mert Botvay ideiglenes útlevéllel épp Amszterdamban járt. Mivel a hazafelé vezető járatát törölték, hazacsengetett a feleségének, hogy késik. Végh felkérését hallva, azonnal átváltotta a jegyét Salzburgba.
A világhírű hegedűművész és karmester – aki még dolgozott együtt Bartókkal – levélben intézte el, hogy Botvay újra kaphasson szolgálati útlevelet. 1985-ben újabb húszéves kapcsolat indult, méghozzá az Új Budapest Vonósnégyessel. A londoni The Independent szuperlatívuszokat írt róluk: „A világ egyik legkiválóbb kamaraegyüttese.” Sőt arra is őket kérte fel a Hyperion lemezkiadó, hogy nagy sorozatokat vegyenek fel Brahms, Beethoven és Bartók összes műveiből. A zenekar 2005-ben szűnt meg, amikor kollégájuk, Kiss András meghalt.
A két húszéves tagság mellett egy 35 éves is beletartozik Botvay repertoárjába, méghozzá az említett Budapesti Vonósoknál, amellyel 1994-ben elsőként, önerőből alapították meg Fertőd-Eszterházán a Budapesti Vonósok Haydn Fesztiválját. 1983 óta tanít a Zeneakadémián, s ezzel meg is telt az élete. Mint mondja, a „huszonnégy órás szolgálat” miatt azt sem nagyon tudta, mi történik a Magyar Művészeti Akadémia háza táján, ahová négy muzsikustársa ajánlotta be, és nemrég fel is vették. Tájékozatlanul ment el a nevezetes decemberi közgyűlésre, és azóta se nagyon tudja követni, ki mit mond.
Abban reménykedik, hogy szakmai javaslatokat tehet, és részt vehet a zenei élet problémáinak orvoslásában. Ha sikerült elérni, hogy a tantervben szerepeljen a mindennapos testnevelés, akkor talán a zeneoktatás is hasonló fontosságúvá válhat. Hiszen, amióta Kodály Zoltán lehunyta a szemét, a közoktatás mostohagyereke az ének- és zeneóra. Pedig aki énekelt kórusban vagy tanult hangszeren játszani, megerősíti: ezzel egy életre szóló szövetséget kötött a művészettel.
