Mert az írókat még megértjük valahogy: éveket, sőt évtizedet töltenek el egy regény mellett, hogy az végül súlyosan foglaljon magában mindent, amit az életről, írásról, közelmúltról mondani lehet. De vajon mi vezet rá egy műfordítót, hogy négy éven át, napi hét-nyolc órát töltsön egy idegen mű idegen szavaival, amelyeket lassan, de biztosan mégis magára szab, de úgy, hogy idegenségüket azért megőrizzék?

„Elég nehezen jöttem bele”

A válasz az asztalon van: Nádas Péter Párhuzamos történetek-jének német kiadása, egy kötetben, több mint ezerhétszáz oldalon. Leheletfinom papírral, mégis majdnem átszakítja a kávéházi asztalt. Christina Viragh pedig, aki most egy Nádassal való felolvasás ürügyén járt Budapesten, kissé zavartan mosolyog fölötte. És néha nem találja a szavakat. De ez nem is baj, hiszen azok már megtalálták őt.

Nem volt egyszerű. A kiadó másokkal is próbálkozott, ám végül így vagy úgy, de mindenkinek beletört a bicskája. Így került a nagyregény végül az ’56-ban kivándorolt, Svájcban felnövő, jelenleg Rómában élő Christina Viragh fordítói műhelyébe. Ahol megfordult már Kosztolányi, Márai, Szerb Antal, Krúdy és Kertész Imre is. S a találkozás végül olyannyira jól sikerült, hogy a német verzió már a harmadik igen fontos díjat söpri be. Előbb a Lipcsei Könyvvásár műfordítói díját, majd Offenburg város úgynevezett Európai Műfordítói Díját ítélték oda neki. S végül most nyáron a Brücke Berlin elnevezésű elismerést, mely olyan értelemben is unikális, hogy egyszerre jár az írónak és a műfordítónak. A kelet-közép-európai művek díjazására szánt, húszezer euróval járó elismerést kétévente adják át, és az eddigi hat alkalomból háromszor vihette haza magyar szerző és fordítója. (2004-ben Darvasi László és Heinrich Eisterer, két éve pedig Krasznahorkai László és Heike Flemming.) A díj védnöke egyébként Esterházy Péter.

– Elég nehezen jöttem bele. Eleinte minden oldalra jutott legalább egy kérdőjel, de a harmadik kötetre már elkaptam a fonalat – magyarázta Virágh. Ezért is jött jól, hogy kétszer egy hétre Rómába költözött Nádas. Előbb átbeszélni a kérdőjeleket, majd a már kész verziót csiszolni, alakítgatni. A munkafolyamat során így vagy úgy, de hétszer olvasta el a regényt Viragh. Így nehéz lenne zavarba hozni akár a legapróbb történéssel kapcsolatban is.

Ha valakinek, hát neki elhisszük, hogy hiába párhuzamosak a történetek, ebben a regényben mégis minden összefügg mindennel. S persze akadtak könnyebb és nehezebb részek. Újra meg kellett fejteni a magyar nyelv struktúráját, és úgy visszaadni Nádas mondatait, hogy azok megőrizzék sajátos ritmusukat. Könnyűnek számítottak az érzékletes hangulatleírások, hiszen Nádas egy-egy fontosabb cselekményrészt szeret beleágyazni egy-egy jellemző hangulatba. Nehézséget pedig a legtöbbször szakértőt is igénylő részek jelentettek, hiszen egészen aprólékos szöveghelyek szólnak építészetről, divatról. S bizony a Telített talpfák című fejezet is fordítót próbáló, ahol egy fakereskedő keres megfelelő nyersanyagot bútorokhoz. És mindezt a Nádasra jellemző sűrű nyelven.

Emiatt különben vitája is támadt a német lektorral. Ő szerette volna kibontani, kinyitni ezt a zárt, tömör nyelvet, ám Viragh nem engedte „banalizálni” a művet. Hiszen talán épp ez a garancia arra a sikerre is, amelyet most Németországban épp befut a könyv. De vajon mit szeretnek a németek ebben a bizonyos értelemben egzotikus, és méreteit tekintve „kicsi” irodalomban? Talán azt, hogy felütve egy magyar regényt csakhamar kiderül, hogy a különösség mögött számos közös vonás húzódik meg, hogy az idegenség érzete csak pillanatokig tart. És Nádas műve ironikus, humoros, minden benne van, amitől a magyar irodalom felkapottnak számít a németek között.

És ezen már újra mosolyog Christina Viragh.

Valahogy úgy, mint aki hétszer futotta le a maratont. Egymás után. És nem viccből. Hanem komolyan, nagyon is komolyan.