Cézanne, mindenkinek
A budapesti koncepció méltóbb, tartalmasabb. Geskó Judit és csapata Cézanne tanulóévei, Cézanne elődei, a Cézanne-ra ható művek és mesterek, egyszóval az életmű és a múlt gondolatára fűzték fel a kölcsönzött műveket, és ágyazták őket nem kevésbé kívánatos példa remekek közé. Kemény, alapos munkával és nagyvonalú kölcsönzésekkel. Mert ha szokatlan errefelé Chicagóból, New Yorkból és a Musée d’Orsay-ból elkért Cézanneokat tucatjával együtt látni, még ritkább olyan mesterműveket, amelyeket csak úgy, értelmezésként a Louvre-ból vagy az oslói nemzeti múzeumból szereztek meg.
Mindenkihez szóló kiállítás. Kielégíti a művészettörténész-igényeket kutatásaival és kutatásainak bemutatásával, nem utolsósorban kézikönyv-alaposságú katalógusával, a készültebb műbarátot az összefüggéseivel, a magát bennfentesnek szeretőt az intim titkaival. Egyik sem megy az élmény rovására. Mert ha művésznövendékeken és specialistákon kívül másokat nem ragad is meg, hogy a huszonnégy éves Cézanne miként másolt őszibarack-csendéletet, sőt tizennyolc esztendősen rettenetes A múzsa csókját az aixi múzeumban, ezeknek a szemléltetéseknek most külön hozadéka van. Azt írja a magyarázó szöveg, hogy egy egykori amerikai gyűjtő-kritikus a nyitó Sainte-Victoire-képet a görög templomok szerkezetéhez hasonlította. S ha valakit erről kevéssé győz meg a mellé rakott Poussin-kompozíció, legyen elég, hogy szemléltetés gyanánt a francia mester két remeke érkezett Bostonból és (főmű!) a Louvre-ból. Hogy Chardin műveit a műmagyarázat szerint sem igen ismerte Cézanne, de itt van egy varázslatos csendélete valamely irigylésre méltó magángyűjteményből.
Mellette a Szépművészeti A tálalója, amelyen oly jól tudjuk magyarázni Cézanne megmagyarázhatatlan titkait. Mert persze, minden művészettörténet-oktató tudja, hogy a nagy aixi csalt, hogy a szilárd kompozíció érdekében önkényesen bánt fénnyel és perspektívával. Hogy az ivóedények és a süteményestál felülnézete nem egyezik, hogy jobban megfigyelve a tányér görbe és a palack eldőlni készül, hogy továbbá a gyümölcsök árnyéka, meg a süteményeké széttart, ilyen megvilágítás nincs. Csak azt a teljességet nehéz megmagyarázni – amelyet most pompás párizsi és chicagói konyhaasztalok és almáskosarak is tanúsítanak –, hogy minden kiszámított beavatkozás ellenére miként él, lüktet és kelt valóságélményt ez a manipuláció. Hogy mint van az, hogy a szalvétán a gyümölcsöknek olyan súlyuk van, mintha egy-egy, még ki nem hűlt, öntött vasgolyók volnának, s alattuk a szalvéta tektonikáját mintha fémből gyűrték volna. És mégis: a körték almák harapni valóan élvezetesek, és a kékesfehér drapériák a polgári otthon békéjét sugározzák.
Már a bevezető szekciók végén, a korai festmények közelében túlléphet a látogató a részinformációkon. Az oda került Madame Cézanne vörös karosszékben kínálja a teljességet, s ha tetszik a jövőt, a folytatást. A szenvtelenül szép portré egymaga magyarázhatná, hogy a klasszikus avantgárd és értelmezői miért ragaszkodtak ahhoz, hogy devianciáikat mind Cézanne-ból eredeztessék, rá hivatkozzanak. A rezzenéstelen, kissé kancsal asszony szoknyájának csíkjai úgy fénylenek, hogy bármely női szabó kapásból megmondaná az anyag nevét, de ezek a csíkok egyszersmind éles fémpántok keménységével rendeződnek egymásra, és az arcot plasztikusan bontja és építi össze a hideg-meleg komplementer. Megszülethet a kubizmus. Ám a fotel diadalmas vöröse, benne a mintázat színes álmatagsága már kilátásba helyezi Matisse-t, a Vadakat, az expresszionizmust is 1877-ben.
Cézanne-nak még volt ereje, makacssága és függetlensége dúlt kora ellenében a dolgokat és a világot egyben látni, a szilárd épületeket és hegyeket a súlyos lombokkal egyértékűvé komponálni. Miközben A Chantilly-i allék és kastélytetők, a Sainte-Victoire hegye és kivált Gardanne tömör-kihagyásos csoda-vedutája mind megmaradt mediterrán élménynek. Ahogy elnézzük, utoljára.
Cézanne és a múlt Szépművészeti Múzeum
