Ingolstadtban, ahol az Audikat gyártják, a színház is minőségi. Sajnos erről csak kevesen győződhettünk meg, akik kizarándokoltunk Pestújhelyre, a KOMA Bázisra. Itt vendégszerepelt ugyanis az ingolstadti Stadttheater, mégpedig a KOMA Társulattal közös produkcióval. Zrínyi Gál Vince, a KOMA vezetője rendezte meg az ottani és a magyar színészek közreműködésével az egyik legjobb Übüt, amit valaha láttam, és hozzá kapcsolva az angol szerző, Simon Stephens Übü pere című jelenetét.

Alfred Jarry száz esztendeje egyre fiatalodó diáktréfa-sorozatát tiszta, világos értelmezésben, mégis fergeteges erővel jelenítik meg. Tömören, egy óránál alig hosszabban adják elő Übü államcsínyét, rémuralmát és bukását. Egy hatalmas, magas konyhaasztalon és hozzá illő, hatalmas székeken játszódik a történet (a díszlet is a rendező leleménye), különféle élénk színű zseléket tálalnak föl, Pirityi Emese köznapi ruháiban utálatos kisemberek huzakodnak, ocsmányan szövik nagy terveiket.

Világuk az étkezőasztal, onnan akarnak hódítani, de azon túl nem látnak és nem is jutnak, azt akarják leigázni. Áldozatuk, a lengyel trón ura kissé puhány világfi, kifinomult arisztokrata úriember, nagyvonalúan, sőt léhán gyanútlan. Fiával, az okosan gyanakvó, törékeny értelmiséginek látszó trónörökössel a padlón közlekednek, se birodalmuk, se hatalmuk, csak bordó eleganciájuk és úri viselkedésük van. Durva söpredék indul harcba látszathatalom ellen, de valóságos brutalitással, kapzsi szenvedéllyel.

A hatalom lényege egyébként is túlesik Übü szemhatárán, őt csak a hatalom segítségével összeharácsolható készpénz érdekli. No meg az, hogy bárkit megkínozhat, megölhet, és a kiszolgáltatottak, megalázottak szenvedéseit kiröhögheti. Hét színész elegendő a pitiáner katasztrófa eljátszásához.

Az orosz cár ezúttal nem érkezik a bitorló leverésére, Übü rémuralmának elbeszélése, az egyre elvadultabb farce a háború tombolásába torkollik. Szünet után következik ugyanis az Übü pere. Simon Stephens bírósági jelenete akár egyfajta darabelemzésnek is felfogható. Übü tetteit, a korábban látott jeleneteket elemzi vádló és védő, úgy értelmezik Jarry első világháború előtti gúnyiratát, mintha valóság, kivizsgálható tények sora lenne. Szerzője bizonyára soha sem gondolta volna, de annak idején képtelennek vélt ötletei nagy részén mára túltett a valóság – de nemcsak a rémtettek, hanem azok bírósági kezelése terén is.

Mintha csak a Trafóban a Panodráma tényeken alapuló kutyakomédiáját látnánk (174/B – Az igazság szolgái). Itt Zrínyi Gál Vince megfordítja a gúnyolódás eszközeit. Apró gyerekszékeken ülnek a szereplők, a bíró pedig egy roppant magas és nagyon ingatag pulpitusra kapaszkodik föl. Taláros urak csűrik-csavarják a tényeket, szálazzák a történteket, amíg az igazság végképp elvész.

Búcsúzóul csoportképbe ülnek a színészek – bírák és bűnösök együtt vigyorognak a képünkbe. A német színészek egészen kiválók. Finomam jellemeznek és vaskosan bohóckodnak, az egyszerűsítve stilizáló és a kidolgozottan ábrázoló játékmódot pontos arányban keverik ki. Legjobban a királyt és a védőt alakító Sascha Römisch játékát élveztem, eszközei egyszerre finomak és kifejezők, mozgása rugalmas, arcának megmerevedése dermesztő. Az Übü mamát játszó Teresa Trauth takarítónői arccal élvezi a balhét, amit kavar, Sebastian Kreutz pedig a ravasz ostobák gátlástalan fölényével adja Übü szerepét.

Valcz Péter trónörököse félénkségre hajló értelmiségi, ügyészként nagyobb határozottságot törekszik mutatni. Jaskó Bálint meggyőző egy lelkiismeretet nem ismerő parancsteljesítő szerepében. Polgár Péter németül és magyarul, de főképp angolul remekül karikírozza a jogi formalizmusban elvesző nemzetközi bíróságot, amelynek fölényesen nincs köze a dolgok érdeméhez. A német–magyar színészi koprodukciónak ugyanis, amit a nyelvek keverésével, néha keserves nyelvtörőkkel is hangsúlyoznak, tartalmi jelentése is van.

Addig csűrik-csavarják, míg végképp elvész az igazság