Alföldi és Vidnyánszky: Két férfi egy pályán
Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila két egészen különböző személyiség, pedig aki csak színházi rendezéseiket látta, aki tehát mint színházcsináló vezéregyéniségeket ismeri őket, nem biztos, hogy először a különbségeket veszi észre. Feltűnőbb lehet, hogy mindketten – szuverén, erős szellemekhez illőn – szemben állnak a hagyományos, a megszokott, berögződött, naturalisztikus-realisztikus, történetmesélő színházzal. Két irányát, két útját, kétféle lehetőségét kínálják a színházi nyelv, a színházi fogalmazásmód megújításának. Hosszú éveken át ugyanazok lelkesedtek értük, ugyanazok zarándokoltak rendezéseik látására, ugyanazok zengték dicséretüket.
Senkit sem foglalkoztatott színházon kívüli jellemük, világnézetük, szellemiségük, kultúrájuk, gyökereik és tájékozódási pontjaik különbözősége. Még színházi stílusuk eltérései sem zavartak senkit a rajongásban, az újabb és újabb munkákat megelőző várakozásban. Többnyire sikertelenségeik is az újat teremtők jelentékeny botlásainak számítottak, alkotásaik mindig izgalmasak voltak, ha nem is mindig jók.
Aztán jött a politika – mondhatnánk. Vidnyánszky politikai szerepet vállalt. Színpadon is, a Szőcs Géza szövegkönyvére készített Liberté ’56-tal, és a Teátrumi Társaság vezetésével is. Feladta függetlenségét, és művészi függetlensége is sérült. Elveket vett magára, rablóból pandúr lett. Míg korábban beregszászi színházával a független társulatok módján kóborolt a magyarországi játszóhelyeken, egyszer csak a független társulatok inkvizítoraként lépett fel.
Alföldi maradt, aki volt, független szellemként vezette a Nemzeti Színházat is. Szabadon, előítéletektől, elvárásoktól nem zavartatva magát izgalmas szellemi műhellyé tette azt, ahol otthon érezhette magát az, aki a XXI. században a XXI. századra volt kíváncsi. Rákérdezett a klasszikusokra éppúgy, mint a közelmúlt és a kortárs művekre. Euró pára, Amerikára, de elsősorban a magyar történelemre. Vidnyánszky költői-látomásos színháza egyre inkább a formai különösségbe záródott.
Vagy üres pátoszba fordult, vagy éppen vallásos-misztikus tartalmai domborodtak ki mind nyilvánvalóbban. De aligha csak a politika tette ezt a változást. Mert művészi pozíciójuk minden hasonlósága mögött mindig is egészen különböző személyiség rejlett. Alföldi nyíltan homoszexuális, kozmopolita világfi, Vidnyánszky hatgyerekes családapa, pátriárka típusú társulatvezető. Alföldi könnyed, elegáns tévésztár és riporter, és nem utolsósorban remek színész.
Vidnyánszky nehézkes, súlyos, indulatos, az ellentmondást, kritikát nem tűrő öntörvényű alkat. Alföldi a pesti főiskolán színészként végzett Horvai István és Kapás Dezső osztályában, Vidnyánszky Kijevben lett színházi rendező. Alföldi világlátását, értékrendjét a nyitott érdeklődés, Vidnyánszkyét a pravoszláv színezetű kereszténység szabja meg – ma legalábbis így látszik. Alföldi otthon van bárhol a nagyvilág színházaiban, operaházaiban, Vidnyánszky csak kivételesen hagyja el megszokott csapatát, legfontosabb színészeit többnyire viszi magával.
Nehéz lenne két ennyire különböző egyéniséget, szellemiséget, értékrendet találni. Nem csoda, hogy a történelmi-politikai válaszúton szembetalálkoztak. Azon viszont el lehet tűnődni kissé, hogy mindketten egyáltalán odakerültek. Elüthetnénk ezt a kérdést is azzal, hogy egy ilyen kis országban két ilyen erős, markáns személyiség aligha kerülheti el egymást, ha már ugyanaz a szakmájuk. Lehetséges, bár azt hiszem, nem feltétlen szükségszerű. Szerencsésebb társadalmi-politikai körülmények között ellehetnének egymás mellett, nem feltétlen kellene politikai táborok emblémáiként szerepelniük.
Magyarországon ma viszont éppen karakterük merőben ellentétes volta kényszerítette őket ebbe a szerepbe. Magyarország ugyanis képtelen kivergődni a modernizációs válságból. Egymással élesen szemben álló elvek, jövőképek, értékrendek feszülnek egymásnak a politikai elitben, a vezető értelmiségben, szóval a hangadó körökben. Középkoriasan merev szellemiség, megkövült eszmények, ásatag előítéletek és utópisztikusan, illuzórikusan szabad társadalmi víziók és velük életstílusok, életminták kavarognak körülöttünk, és érvényesülnek a politikai váltógazdaság szeszélye szerint.
Most éppen a Nemzeti Színház vezetői székét tette ilyen ütközőponttá az igazi előrelépésre, történelmi áttörésre képtelen történelem. Itt volt kénytelen találkozni a két mélységesen különböző férfiú, és a törvény szerint itt lesz kénytelen együtt eltölteni fél esztendőt. Igaz, a beláthatatlan politikai bölcsesség folytán Fekete Péter miniszteri biztos felügyelete alatt.
