A kép a főnök Bán Zsófia legújabb prózakötetében, még akkor is, ha tényleges fotóból összesen hármat találtunk az elbeszélésgyűjteményben. Ez különben már egészen korán kiderül, rögtön a harmadik elbeszélés, A fotográfia rövid története utolsó oldalán ott a végkövetkeztetés: „a kép fölénye velünk szemben olyan nyilvánvaló, hogy elővenni is csak azért érdemes, hogy újra és újra szembesüljünk azzal, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk. Csak a kép tud mindent. Negyvenszáz ultimó. Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.”

Tényleg nincs. És olyan gép sincs, amivel meg lehetne mutatni, miért is szerethető ez a könyv – a szerethetőség vajon esztétikai kategória? Vagy legalább az volt, amikor még csak az állatok éltek?

Hogy Bán Zsófia viszonya a képekhez egészen speciális, azt ha máshonnan nem, az Esti iskola című kötetből egészen pontosan tudhatjuk. Ott is furcsa kapcsolatban voltak a szövegek és a hozzájuk tartozó illusztrációk, itt is abban vannak. A kép egyszerre radikális útja a megmutatásnak és finom módszere az elkendőzésnek. Mit látunk rajta és mit nem látunk miatta – talán így egyszerűsíthető le a probléma.

A Frau Röntgen keze című kötetnyitó elbeszélés végén például azt látjuk, amit látnunk kell: Frau Röntgen kezét, gyűrűvel, mondja is a kép fölé írt pár szó, hogy Hand mit Ringen. „A többi: x.” – zárul a novella, s ez nem csupán a röntgensugárra (x ray) utaló allúzió, de beismerés is az én olvasatomban. Hogy rendben, ráúsztunk korábban Wilhelm Röntgen és felesége, Anna Bertha gondolatritmusára, elolvastunk egy tényleg varázslatosnak és mi tagadás: szomorúnak tűnő történetet, és a valóságban is tudható, hogy a legelső röntgenfelvételen a módszer névadója feleségének keze látható 1895-ben – és mégsem ér sokat e konkrét tudás.

Mert egy kép köré számos, de inkább lényegében számtalan értelmezési díszlet húzható fel. Ahány kép, annyiféle lehetséges narratíva, kerettörténet, valóságszelet és fantáziacafat. Az is értelmezés kérdése, mit akarhatnak a meglehetősen szerencsétlennek tűnő kínai lánytól a meglehetősen indulatosnak és céltudatosnak tűnő kínai férfiak az Aranysárkány étteremben, a Hús című novella helyszínén. Ahová amúgy szakítani térnek be a látszólagos főhősök, egy szerelmes és állapotos nő meg a férfi, akibe szerelmes, ugye. Az egyik akarja a szakítást, a másik meg nagyon nem, de mindkettőjüket rabul ejti a hely. A férfi a tükörből figyeli a reszkető kínai lányt. A nő pedig maga is reszket, de rá csak az étterem pincére figyel.

Itt is a kép a feszültség forrása, pedig nem is tudható, mi történik a tükörben, a kínaiak asztalánál. Mondjuk lánykereskedelem? Simán lehet. De hát ki érti azt, miről beszélnek? Hangosan teszik, de kínaiul. Ki ért itt bármit is? A nagyon komolyan vibráló történet végére persze nem a szakítás ténye tesz pontot, hanem egy verekedés, amely a folyamatosan a tükröt figyelő férfiben feltámadó tulajdonosi szemlélet miatt fajul el. Vér folyik. Mire nem képes egy megfejthetetlen kép. És mire nem képes az „ember”, mikor visszatér az ösztöneihez? Milyen jól be tudna illeszkedni a korba, amikor még csak az állatok éltek.

Meredten bámult a jegyekre, mint aki ettől a látványtól reméli a valóság leváltását – olvasható az Egy este Erika nélkül című elbeszélésben. Stones-koncert Prágában, 1990-ben, minden megvan, Maja és Erika is csak erre vár hosszú ideje, omoljon már össze a tetű rendszer, lehessen már menni, és most lehetne, de nem lehet mégsem. Ugyanis Erika szerint már túl késő, már nem érdekli a dolog. Úgy tűnik, nem nagyon érdekli már Maja sem. Ez is szakítás. És kiderül, hogy a valóság „már le volt váltva”, már új valóság van, de azt is le kéne váltani gyorsan, mert ez így nem jó. Nem az a legsúlyosabb kérdés, hogy ki megy az anyjával Stones-koncertre – mert ugye tudjuk, hogy senki. Hanem a kudarc. Mint a Bartókot bakizó zongoristáé, például (Három kísérlet Bartókra).

Bomlik a tudat és sérül az emberhús is. Elcseszett egy század volt ez a huszadik, tele tragédiával – szörnyűvel és széppel, és volt pár szépen szörnyű is. Tele képekkel. Ezeket megfejteni nem reménytelen vállalkozás, de azért ne vállaljuk a munkát rövid határidőre – ezt mondja nekem Bán Zsófia legújabb könyve. Ami egyébként nem csupán kétszáznál valamivel több oldalnyi jó prózát kínál, de kézbe fogni is gyönyörűség: a kötetet Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával Pintér József tervezte.