De ha ezt a jegyzetet most olvassák, akkor tartok tőle, hogy a világ megy tovább a maga megszokott kerékvágásában, nem lettünk fényemberek, a jók nem maradtak meg, és a rosszak nem vesztek a kénköves pokolba, a pólusváltás pedig még a nyomdát se zavarta meg, nemhogy az egész bolygót. S ebben a megszokott kerékvágásban egy gödör alján ott lapul továbbra is a Summa című, meghatározhatatlan műfajú tévéműsor, az m1-es egyik legújabb terméke, szerdán esténként fél tizenegytől.

Legyünk igazságosak: HD-ben adják, ebben a minőségben egy traktor is szebben közelít felénk, de ez minden, amit a közel harmincperces összeállítás erényeként el tudunk mondani. A mostani szerdai adásban a földkérdést járták volna körül, volt itt kis-, nagy- és középbirtok, miniszter meg országgyűlési képviselő, biogazda és egyetemi tanár, csak kapkodtuk a fejünket ennyi szakértő meg illetékes láttán, hallatán. A földtörvényről is szóltak, de nem tudtunk meg róla semmit, csak azt, hogy a gaz imperialista földéhes külföldiek már ott dörgölik a kezüket a határban, hogy mikor csaphatnak le erre a jó zsíros magyar földre, ami akár harmincmillió embert is képes lenne ellátni, de tizenhárommilliót biztosan. És ez jó hír, mert akkor a világ összes magyarjának jut majd szőlő és lágy kenyér, csak végre gatyába kéne tudni rázni ezt a mezőgazdaságot, nem lehet az olyan nagy feladat.

A politikusok, szakértők és magas pozícióban lévő közszolgák mellé „pántlikának” – valóságnak, életszagnak, hitelesnek – egy sertéstartót választottak, rendes gazdaember, végre koszos pulóverben, csapzott hajjal, látszott, hogy nem csak a kamera kedvéért állt be a vasvilla mögé. Ellentétben a riporterrel,Tari Judit Titanillával (ez a trillás-dallamos név kétszer is elhangzott a műsorban, volt idő megjegyezni), aki úgy feszített ott a szalmabálák tövében dizájnos piros (gumi?) csizmában és piros dzsekiben, mint egy plüssmaci a házioltáron. Kilógott, na. Mindjárt az első percekben felajánlotta szegény sertéstenyésztőnknek, hogy tegeződjenek. Miért is? Mert ha már látványosan beáll a disznók közé almozni, akkor maga is gazdává válik? Vagy Pestről nézve a gazdatársadalom egy homogén szubkultúra, amelynek tagjai gyerekkoruk óta ismerik és tegezik egymást, nota bene, együtt őriztek disznót, ezért eleve jár a pertu?

Ennél azonban nagyobb szakmai bakik is voltak a háttérműsornak nevezett összeállításban.

Például az, hogy Tari Judit Titanilla volt a sztenderd vágókép: szépen kifestve, mintás kis blúzocskában, okosnak tettetett pillantásokkal nézett a riportalanyra, de ebben legalább igazságos volt: ugyanolyan üres és kimódolt kifejezéssel illette Gőgös Zoltán szocialista és Font Sándor fideszes országgyűlési képviselőt, mint Fazekas minisztert vagy épp Jakab István volt Magosz-elnököt, jelenleg országgyűlési alelnököt. Hogy utóbbihoz mi végre kellett elmenni interjút készíteni, az nem nagyon derült ki. Talán csak azért, hogy láthassuk őt ebben a nagyon komoly és tekintélyes pozícióban a nagyon méltóságteljes irodájában, ahol bordó kötéses könyvek sorjáztak kis szalaggal átkötve – hogy úgy mondjam, bontatlanul és olvasatlanul – a szekreteren. S miközben néztem, amint nagyjából tíz másodpercenként vágják be a bólogató riporteri arcot, felidéztem magamban a televíziózás emblematikus alakjait, akik úgy készítettek zseniális riportokat, hogy őket magukat legfeljebb egy-egy villanásra láttuk.

Mert amikor még komolyan vették ezt a szakmát, akkor az volt a cél, hogy a riportalanyoknak legyen arcuk.