Eddig például alig tudtuk, hogy létezik ez az épületegyüttes. Láttuk persze, hogy van egy újszerűségében is vigasztalannak tűnő ház, amelyen keresztül a Király utcából jól át lehet menni a Paulay Edébe és viszont, de hát nem mentünk soha. Minek? Kerültünk inkább. A ház hideg, szürke, szúrós.

Most viszont már egy kicsit melegebb, színesebb és kerekebb. Nem untatnánk az olvasót az Erzsébet téri úgynevezett Nemzeti Gödör történetével, meg azzal sem, hogy az ott sikertörténetté kulmináló klub sztorija hogyan ért – mi tagadás, nem túl szép – véget az év elején. Az új üzemeltetők jöttek, a régiek mentek, a Gödör Klubból pedig Akvárium lett.

A „régi” Gödör stábja elkezdte hát keresni az új helyet, de nem nagyon találta; volt még egy nyári fesztivál Agárdon, a Gödör Kemping, és azóta csend. Mígnem néhány héttel ezelőtt, november végén a régi helytől körülbelül kétpercnyire újra kikerült a falra a híres logó, fényestül, mindenestül, és odaálltak fotózkodni a régi-új stábtagok is, némi büszkeséggel, úgy láttuk.

És nem is alaptalanul. Mert bár az enteriőrt tekintve nem minden haladt pontosan olyan ütemben, ahogy szerették volna, és kezdetben csak este tízig lehetett nyitva a büfé, az már most látszik, hogy többé-kevésbé rendben lesz ez a hely. A ruhatáros lány kissé unott, de hát hétfő. A vizesblokkok egyelőre egyben, a hely tiszta, illetve kellemesen letisztult. A falakon feliratok – például, hogy Terrárium. És ha fricska, akkor mi van?

A klub dolga most az, hogy megtalálja az utat az alternatívnak nevezett kultúra híveihez, illetve visszahódítsa a régi törzsközönséget, de hát azzal meg talán nem lesz baj. És kiderülhet az is végre, mennyire vonzó valóban a „régi” szellemiségben szerkesztett program most, hogy odafenn nem hatalmas pázsit és tavacska és padok tömkelege sorjázik, csak „néhány” lakó.

A Central Passage-ban ugyanis az üzlethelyiségek mellett több mint 270 lakás van. Az üzemeltetők szerint a korszerű szigetelési rendszer jóvoltából nem fogja zavarni az épületegyüttesben élőket a klub, sőt még afféle közös akciókat is szerveznek majd velük. Meglátjuk.

Az újranyitás utáni első koncertet mindenesetre Müller Péter Sziámi adta, akárcsak tíz évvel ezelőtt, még az Erzsébet téren. Úgy döntöttünk, nem a sztárokra megyünk most el, mert a sztárokra mindenki elmegy. Inkább az Új hangok a Gödörből című sorozat soron következő estjét céloztuk meg proaktívan, hogy akkor majd arról.

Hétfő este vastapsba futottunk, de nem nekünk szólt, hanem a Spicc Stúdió évzáró előadásának, amely a klub nagyobbik termében ment, ahogy láttuk, táblás házzal, de lehet, hogy rosszul láttuk. A lényeg, hogy sokan voltak, mi a pultnál vártuk meg, hogy kicsit kevesebben legyenek.

Az árak harmonikusan illeszkednek a belvárosi szórakozóhelyeken megszokott standardhoz, más kérdés, hogy ez a harmónia a mi fülünknek (úgy általában) is kicsit inkább disz-. Most kezdjük dicsérni az olcsóbbik sört meg a folyó borokat? Minek? Rendben volt minden, egyetlen dolgot leszámítva: a pult mögül egy kedves mosoly kíséretében ígéretet kaptunk, hogy nemsoká forralt bor is lesz, és hogy ez a nemsoká még hétfő este aktuálissá válik. Az ígéret beváltatlan maradt.

Az „új arcokat” viszont megkaptuk rendesen. Először a Plush lépett (a kisebbik) színpadra; elsőre, fizimiska alapján, aztán pedig másodikra, a hangzásból kiindulva is azt gondoltuk, hogy ez egy iskolai zenekar. Kiderült, hogy nem lőttünk mellé: a Felhők fölött című dal felkonfjából megtudtuk, hogy ez már csak félig új szám, mert pénteken a suliban már eljátszották néhány embernek.

Volt Wiz Khalifa-feldolgozás, és bevallottan az Amerikai pite hangulatát megidéző érzelmes dal, volt skatepunkszerű őrület, és az egyik tag édesanyjának jóvoltából volt minyonosztogatás is – a zenekar bemutatkozó videóját éppen a Mignon című számra készítették el, ezért a geg. A kis nézőtéren alkalmasint a rokonok-barátok-osztálytársak csápoltak ezerrel, és elég sok kislány, a rock and roll tehát mit sem vesztett csajmágnesi attribútumaiból.

A véletlenül mellettem álldogáló underground rapsztár szerint a Plush típusú bandák előtt két lehetséges út áll: vagy örökre a garázsban maradnak, vagy pedig úgy az élre törnek, hogy öröm lesz nézni. Hallgatni egyelőre még nem mindig öröm őket, de meg kell hagyni, van ötlet a cuccban, térjünk vissza rájuk később.

A sulizenekar koncertje után a dohányzóba vonuló tinisereg viszont nem nagyon tért vissza, mikor az est második zenekara, a Wakachuka lépett a pódiumra, amit helyettük és a zenekar nevében egyaránt sajnálhatunk. A Plush és vonzáskörzete miatt azért, mert a lelkesedésen és az ötleteken túl a kompozíciók szintjén is tudott volna újat mutatni a 2007-ben Győrött alapított banda a srácoknak.

A wakachukások nevében meg azért sajnáljuk, hogy kinn maradtak a többiek, mert nem annyira felemelő mindössze kábé egy tucat ember előtt fellépni. A győri együttes már túl van két lemezen, mégis megértjük, hogy az új hangok között tartja számon őket a Gödör – mi sem hallottunk még róluk, ami kár. Jól kitalált dalokkal, többnyire érthető és jó szövegekkel operáló bandáról van szó ugyanis, ilyenekkel pedig azért annyira nem vagyunk elkényeztetve.

Egy kis melankólia, mélabú, egy kis feszesség, pattogás – ezt adja a trombitával, perkával, dobbal, gitárral-énekkel, basszussal, valamint egy amolyan gitárszerű kis izével támadó Wakachuka. Olyan félig az undergroundba, félig a mainstreambe hajló hangnem és modor; olyan nem is tudom. Olyan jó.

Egy forralt borral szegényebben, de egy letölthető lemezeket is kínáló weboldal címével gazdagabban értük el még az utolsó metrót. Soha rosszabb hétfő estét.

Egy kis melankólia, mélabú, egy kis feszesség, pattogás: ezt adja a Wakachuka