Bukta festészete kísértetiesen emlékeztet. Főszereplője Béla fácánnal (képcím), aki gondterhelten biciklizik a kapott/rapsicolt/nehezen megvett madárral, Tünde, aki vélhetően paradicsomot mér tolósúlyos mérlegen, Bótba ballagó ember (képcím), foltos félkabátban. A környezet ennek megfelelő. Hátsó udvar kerékpárronccsal, majd-valamire-jó-lesz drótkötegekkel és rendetlenséggel, Fiatal gyümölcsös, amelyet beborítanak a csővezetékek, kocsma és tarvágott erdő.

Először Bukta rejtőzködő felkészültségéről. Ezek az olajvásznak ugyanis első látásra rendetlenek, kedv szegők, mint a tárgyuk és a világ, amelyet Bukta Imre már régóta magáénak vall. A színek szürkésen, piszkosan tompák, vagy éppen ellenkezően, kihívóan virítanak, az ecset ki-kifut a kontúrokból, elkeni, és nem összebékíti, nem is kontrasztálja igazán a foltokat, a kompozíció sokszor logikátlan, nehezen áttekinthető. Aztán, ha valaki mégis elmélyed e sok lebeszélő, elkedvetlenítő hatás ellenére, fel kell fedeznie azt a tökéletes mozdulatábrázolást, amellyel a vásárolni igyekvő öregember halad. A munkától púpos hátat, a behúzott nyakat, a nehezen emelt gumicsizmákat, amelyek együtt szívszorító vallomássá válnak a lehetetlen kontúrok ellenére is.

Vilma gonoszajkú, szívmeleg öregasszony, noha zöldes arcvonásokkal, a Kislány traktorgumival koszorúslány-ruhája világít, és mégis gyöngédség sugárzik a rettenetes parasztrózsaszínből, a töviskoszorús szívű Krisztus valósággal megrendít a Rossz termés elnagyolt kompozíciójában. Röviden: Buktának sikerült az, ami az elődöknek nem, formát, szakmai hitelt találni a korántsem harmonikus tárgyhoz és az azonosuláshoz. Kellett ehhez persze koncept art, arte povera, videó és a poszt- meg transzavantgárd valamennyi blaszfémiája, amely mind előzmény és úttörő példa lehetett ehhez az életműhöz. És kellett egy Bukta Imre, aki kihívó azonosulással, az azonosuló hiteles iróniájával és mély ismeretével vallja magáénak a gumicsizmások, a láncfűrészesek, a rettenetes tükörlapokkal díszített házoromzatok világát.

Még a génmódosítást is megörökíti, mint az egykoriak a nagyüzemi öntözéses gazdálkodást. Véleményét olyan abszurd formájú és méretű kukoricacsövekkel fejezi ki, amilyenek bizonyára sosem teremtek kukoricaszáron, de amelyeket olyan megtévesztően készített – komponált –, hogy minden szem, minden eltört csutka koncentrikus köre valóságosnak látszik. Eszközei, médiumai végtelenek. Az csak egy lépés a táblaképtől (és minden ma divatos falvédő-parafrázis megsemmisítő kritikája), hogy a konyha ékét vaslapból fogalmazza újra, amelyen a hegesztőpisztoly írja a hímzett szöveget. Ehhez az elhivatottsághoz ezermesternek kell lennie, és már régen bebizonyította, hogy avatottja fának, fotónak és vályogvető technikának.

A Kisnyúl az aktatáskában kompozícióban tökéletesen realista (pop-azonos) a fából kifaragott elnyűtt táska, és hatásosak a fémdomborított nyúlreliefek, az pedig kézműves bravúrból elképesztő tartalommá válik, ahogyan sárból-törekből tapaszt parabolaantennákat. Eszközei nem maradnak rurális határok között, videó, installáció éppannyira eszköze, mint a kukoricacsutka babák.

Hogy a Ház című hatalmas kompozícióját egyedül készítette volna, nem valószínű. De a négyszögű igazi építmény az igazi léptékeivel, az igazi hiányos-toldott, meg cserepes, meg divatos kék palás tetőivel a címbeli Másik Magyarország teljességét adja. Az ablakokban video-háziasszony, video-svájcisapkás, video-tisztviselő. És minden banális jelenet azzal zárul, hogy bezúzzák az ablakot.

Videó, installáció éppannyira eszköze, mint a kukoricacsutka babák