„Mikor önmaga hát az ember?”
A színháznak már meg kellett volna halnia – jelenti ki Viktor Rizsakov, arra utalva, hogy az embernek már ki sem kell otthonról mozdulnia élményekért. Minden kéznél van: filmek, tévé, internet. S hogy miért járnak mégis sokan színházba? – teszi fel a kérdést önmagának a Sztanyiszlavszkij és Csehov nevével fémjelzett moszkvai Művész Színház pedagógiai stúdiójának tanára, aki színészeket, rendezőket is oktat, és aki az orosz főváros egyik jelentős befogadószínházának, a Mejerhold Központnak a vezetője. – Mert a színház a találkozások helye, ahol a nézők is, az alkotók is ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ. Szükség van-e rám a világban? Létezik-e Isten? Mi is az a titok, amitől mindenki retteg: a halál? – adja meg a választ.
„Arra való a művészet, hogy ne haljunk bele az igazságba” – idézi Nietzschét, majd arról beszél, hogy egész életünkben szerepeket játszunk, a társadalomban betöltött helyzetünknek megfelelően az apa, az anya, a tanár, a rendező, a színész, az alkalmazott, a főnök szerepeit. A színházban azonban megszabadulhatunk ezektől, mert a színészek veszik őket magukra. De vajon nézőnek lenni nem szerep? – és a kérdést Rizsakov megtoldja még eggyel: Mikor önmaga hát az ember?
– A világban gyerekek halnak meg, háborúk dúlnak, békésebb helyeken is sok a betegség, a szegénység, a testi és lelki nyomorúság. Ezzel szemben a színház az a tér, ahol a szeretettelenség szeretetté, a boldogtalanság boldogsággá válik. Ha megtörténik az előadás, akkor boldogan távozik a néző akkor is, ha fájdalmas, szomorú előadást látott – mert igaz és hiteles volt.
Rizsakov szerint a belefeledkező néző úgy érezheti magát, mint a kisgyerek, aki varázspálcájával megtörténtté tehet, amit csak akar. A színház ugyanis nem a valóság, hanem egyetemes játék. A rendező nem kárhoztatja arra a nézőt, hogy csak a sötétben kukucskáljon. – Az előadásnak nem a színpadon kell megtörténnie. Az izgat, azon dolgozom a színészekkel, hogy a néző a történetek résztvevőjévé váljon, hogy minden az ő fejében, szívében játszódjon le…
A Fodrásznő címszerepét alakító Szűcs Nelli, Rizsakov egyik kedvenc színésze említi a rendező sokszor ismételt instrukcióját: ne játssz! Ami azt jelenti, hogy a színész nem alakít valakit, hanem annak a valakinek csak a tolmácsa a néző felé, és ami így létrejön, valójában nem is előadás, hanem beszélgetés a közönséggel.
– Vannak rendezők, akik mindent tutira tudnak a próbák elején, és belehelyezik a színészeket a koncepcióba. Viktor nem ilyen! Az ő előadásai – a díszlettől a mozgáson át a kimondott szavakig – a térben születnek meg, munka közben. Türelmesen hagyja a színészeknek, hogy dolgozzunk, hogy mondjuk, amit akarunk, és ő abból inspirálódik. Később persze rájövünk, hogy egy-egy dologra ő vezetett rá bennünket, csak engedte, hogy mi magunk fedezzük fel. Így minden energikusabbá válik, mert minden a miénk, színészeké.
A rendezői munka Rizsakov számára egy olyan bonyolult partitúra létrehozását jelenti, amelynek a hang, a fény, a zenei és színészi gesztusok összehangolásával létrehozott terében a szöveg áll az első helyen, mert a szó az, ami végtelen.
2011-ben az egyik legrangosabb orosz színházi elismerésnek számító Sztanyiszlavszkij-díjat a legendás francia Ariane Mnouchkine-nal együtt kapta meg. Újító tevékenységét pár éve az első számú orosz seregszemlén, az Arany Maszk Fesztiválon innovációs díjjal jutalmazták: ezt az Ivan Viripajev drámaíróval létrehozott Oxigén című előadással érdemelte ki. Viripajev a szerzője a Csokonai Színházban futó Illúzióknak is – így elmondható, hogy a kortárs orosz színházi élvonal van jelen Debrecenben.
Ám még mielőtt arra gondolnának, hogy valamiféle elvetemült modernkedés jegyében történik mindez a cívisvárosban, meg kell jegyezni, hogy a három éve folyamatosan játszott Fodrásznő nemcsak a POSZT-on nyert díjat és a vájt fülűek szakmai seregszemléin szerepel sikerrel külföldön is, hanem a nyári fesztiválok közönségcsábító szórakoztató műsorsávjában is népszerű. Debrecenben pedig népes rajongótábora van.
Azt, hogy mitől újító egy művész, Rizsakov egy példával világítja meg. – Azt kutatom, hogyan lehet az élet legfontosabb kérdéseiről – hiszen mindig ugyanarról beszélünk – hitelesen szólni. Gondoljunk a szerelemre! Egy nőnek mindig másként kell azt mondani: szeretlek. Különben még azt gondolja: na, ezt már hallottam! Hát így vagyok én az újítással.
