Fáy Miklós: Együtt a család
Miközben a zenei nagyhatalomról ábrándozunk, főszerepet évek óta nem énekel senki az itthon is látható közvetítésekben. Grúzia, amely nem nagyhatalom, és az időeltolódás miatt náluk nem is közvetítik a Met-előadásokat, ha jól számolom, hat főszereplőt küldött az idei évadra. Az egyik éppen ebben az Aidában működött közre, lehet rajta vitatkozni, hogy ez a fajta színpadi butaság, amiről George Gagnidze tanúbizonyságot adott, nem idejétmúlt-e, de attól még ott van. Úgy néz ki, mint egy indián törzsfőnök a régi NDK-s May Károly-filmekben, meresztgeti a szemét, lökdösi maga mellett Aidát, hogy ne zavarja a kilátásban, de hangja, az van.
A probléma persze éppen most nem probléma, hiszen van magyar szereplő, a király szerepében Sebestyén Miklós hallható és látható, a rokonok is eljöttek a MüPába, ahogy a köszöntőben mondták: együtt a család, és jó hozzájuk tartozni. Még akkor is, ha az Aida ebben az állapotában már nem tartozik a Met büszkeségei közé. Nem tudom, mióta játsszák, de több mint húsz éve. 1989 januárjában Domingo volt Radames, nagyon meg kellett küzdenie az áriával, és úgy fejezte be, amit nálunk Toscanini-féle változatnak neveznek, harsogás és elfulladás helyett (mellett) egy finomabb levezetéssel. Eltelt 23 év, és most Roberto Alagna fejezte be ugyanígy az áriát, harsogással már nem is kísérletezett, fejhangon susogta a b-t, aztán a levezetés. Nehéz helyzet, a közönség persze a hősi hangot várja, szereti, Alagna csak a szüneti interjúban magyarázkodhat, hogy egy hete még Nemorinót énekelt, most szeretné éneklőbbé tenni a szerepet, és különben is az első Otellót is így énekelte, vagyis számára ez nem is Toscanini-, hanem Tamagno-változat. Nem lehet ezt a helyzetet megnyerni, csak úgy, ahogy annak idején nálunk tette Domingo: előtte van még bő három felvonás, ha nem sikerül annyira tökéletesen az első öt perc, még van idő javítani.
Ami Roberto Alagnát illeti, dolgozik is, csak túl sokan dolgoznak ellene. Először is a hangja, ami csak lassan melegszik be, túl korai a déli egy óra, látszik a tenoristán, hogy figyelme nagy hányadát köti le az, hogy rendbehozza az orgánumát, az szólaljon meg, amit ő akar. Aztán ott a jelmez, az a nevetséges arany ortopédcipő, műbőr otthonka, amelyben mocorognia kell. A többieket is túlöltöztették, mindenki nagyon egyiptomi akar lenni, és ettől az Amnerist játszó savószemű, termetes Olga Borodina furcsa bizánci jelenséggé változik a darabban. Az már csak ajándék, hogy az ember rácsodálkozhat: semmi sem változik. Jó és rossz értelemben sem nagyon: hiába van káprázatos állapotban a díszlet és a jelmez, Aida frottírkék hacukáját ugyanúgy összefogja a kakaószínre festett Amonasro testfestéke, mint a huszonhárom éves közvetítésben.
Aida persze már változott, a nemzetközi szereposztásban a francia tenor, grúz bariton, orosz mezzo, magyar és szlovák basszus mellett egy ukrán asszony, Liudmyla Monastyrska a címszereplő. A hangja igazi csatahajó, az együttesekben látszik, hogy mire beindul a gépezet, ahhoz kell neki egy kis idő, levegőt vesz, és megküldi a magasságokat, furcsa lehet egy ilyen orgánumot viselni az embernek a testében. De Monastyrska ura a hangjának, az áriák halk részében káprázatos, ahogy ez az óriási, vagy legalábbis a közvetítésben óriásinak ható hang fél- és negyedgőzzel szól, finoman, pontosan, kifejezően. A karmester, Fabio Luisi rendíthetetlenül unalmas szörnyeteg, úgyhogy mondhatjuk: nem ez volt a Met-közvetítések fénypontja. De akkor is: elképesztő Aida, és amit a színpadon látunk, az csak a hivatalos része, a szüneti interjúból kiderül, hogy Monastyrska öltözőjébe egy zongorát is bevittek, és az énekesnő a ráérő idejében ukrán és orosz románcokat játszik rajta. Ez a csodálatos elmebetegség: ez az opera.
