A yorkshire-i, sheffieldi gyökereihez hűségesen ragaszkodó művész Sir Nicholas Hytner, a londoni Royal National Theatre művészeti igazgatója és számos regionális színház befolyásos vezetője társaságában jelent meg a nyilvánosság előtt. Együttesen arra igyekeztek felhívni a figyelmet, hogy a vidéki színházi élet végveszélyben van.

A vészharang megkongatásához egy frissen közzétett jelentés vezetett el. Bár az eddig is köztudott volt, hogy a 2010-es választás után az Arts Council büdzséje 30 százalékkal lett kevesebb, az Arts Development UK elnevezésű kulturális központ felmérése szerint Anglia- és Wales-szerte a helyi önkormányzatok 2012/13-ban a korábbi, átlagosan évi 282 ezer font helyett csak 165 ezer fontot kívánnak költeni rendszeres állami támogatásban részesülő művészeti intézményekre.

Azaz a tanácsi és kormányzati szubvenció megvonása együttesen eléri a 40 százalékot. Az önkormányzatok igyekeznek továbbra is helytállni, és a rendelkezésükre álló összegből egyszerre több szerepet betöltő kulturális célokat támogatni. A korábbi rendszer változásának nyomán azonban a Londonon kívüli színházak komoly mindennapi gondokkal küzdenek.

Az önkormányzatok takarékossága érthető, hiszen forrásaik 28 százalékkal csökkennek. Egyes vidéki teátrumok – mint a nyugat-sussexi Chichester Fesztivál Színház – viszont máris képesek a szükségből erényt kovácsolni. Csak a közelmúltban több olyan nívós, egyben vállalkozó szellemű, versenyképes előadással rukkoltak elő, melyek meg sem álltak a West Endig, komoly nyereséget hozva az intézmény konyhájára. A londoni színházi negyed műsorán más, vidékről érkezett produkciókat is találni, többek között a Stratford-upon-Avonben bemutatott remek musicalt, a Matildát vagy Michael Frayn Demokráciájának sheffieldi felújítását.

A kormány – legutóbb éppen az új kulturális miniszter, Maria Miller – arra biztatja a vidéki intézményeket, hogy „kérjenek bátrabban a privát szférától”. Ám a valóságban keveset tesz a jótékonyság ösztönzéséért. Hytner adatai szerint a teljes költségvetés 0,1 százalékát fordítják kulturális célokra, és ennek – akárcsak a szponzorok által biztosított pénznek – a 80 százaléka a fővárosban „csapódik le”.

A brit színházi élet, egyben a nemzetközi filmvilág egyik óriása ugyanezekben a napokban egy másik színházi intézmény válságára is ráirányította a reflektorfényt. Sir Ian McKellen úgy érzi, eltűnnek a hozzá, valamint Derek Jacobihoz, Michael Gambonhoz és Judi Denchhez mérhető nagyságok, ha feloszlanak azok a vidéki repertoár-társulatok, ahol a fiatal színészek a legkülönfélébb műfajokban és szerepekben próbálhatják ki magukat. Érdekes módon a színikritikusok kétségbe vonják Sir Ian panaszának jogosságát.

Többek között a The Times és a The Independent napilap kritikusa is úgy látja, hogy „teátrális jajongásról” van szó, hiszen a feltörekvő színészeknek ma a film és a televízió sokkal izgalmasabb és anyagilag is jövedelmezőbb lehetőségeket nyújt, mint a „repek”, ahol egyes előadások unalmasak voltak, a szereposztás pedig gyakran „bizarr”. Úgy tűnik, az efféle provinciális színház eltűnéséért kevesebben ontanak majd könnyeket, mint azért, hogy megrendül az ízlésformáló vidéki műhelyek anyagi biztonsága.