Megjósolhatatlan volt, hogy mi fog itt történni, ám amikor Kocsis majdnem kikapott Grosicstól, már sejteni lehetett, ez most tényleg nem akármilyen meccs lesz. Sakkoztak. Kocsis azonban nem véletlenül volt híres fejjátékáról, az asztalnál is jól ment neki, a lehető legritkább esetben szenvedett vereséget rendszeres partnerétől, a magyar labdarúgó-válogatott kapusától, Grosics Gyulától, de most mégis – majdnem odaveszett a királya.

Állítólag még a keze is remegett az idegességtől. Aztán idegesség ide vagy oda, a brazilokat úgy mattoltuk, hogy a királyunk még csak pályára sem vonult, mert a németek – istenem, hát persze, hogy a németek! – leütötték, pontosabban: lerúgták. Tiszthátrány? Így aztán Puskás nélkül állt fel a magyar válogatott Brazília ellen, és Puskás nélkül győzte le. Aztán Puskás nélkül állt ki a világbajnok Uruguay ellen, és Puskás nélkül győzte le.

Aztán végre Puskással állt ki a döntőben Németország ellen, és Puskással kapott ki. Hiába, ilyen játék ez a sakk: Buzánszky Jenő bácsi évtizedekkel később azt mondta 1954-ről, a máig velünk élő traumáról, hogy a válogatott legendás szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv „elméletileg jól sakkozott, de a gyakorlat nem őt igazolta”.

De ki hagyta volna ki az istenkirályt, Puskást? Lám, majd hatvan évvel később, három kiváló újságírónak sem sikerült – a csatársor: Dénes Tamás, Hegyi Iván, Lakat T. Károly –, akik hosszas vívódás után Válogatott gyűjteményt tettek közzé. A pazar kiállítású könyv nem csak a magyar labdarúgás legfontosabb mérkőzéseinek krónikáját tartalmazza – igen, hát persze, hogy benne van a Brazília elleni is ’54-ből, máskülönben honnan tudnánk, hogy Kocsis a sakktáblán verte Grosicsot, meg még két másik hasonló, amikor a világ legnagyobbjai legfeljebb csak labdát szedhettek mellettünk –, hanem hármuk mindenkori nemzeti tizenegyét.

Sokatmondó tizenegy, mondhatnánk azt is, hogy jól kisakkozták, bár biztos nekik is megremegett a kezük, mint egykoron Kocsisnak, hiszen „a fogott bábu megy”: az idegességen nincs is mit csodálkozni, hiszen hogy csak néhány nevet említsünk, Buzánszky Jenőnek, Bálint Lászlónak, Fazekas Kapának, Kubalának, Göröcsnek, Nyilasinak, Farkas Jancsinak, Törőcsiknek még cserepad sem jutott. Ez ám az igazi tisztáldozat! Holott Farkasnak épp a brazilok ellen lőtt álomgólja – e támadásra Bobby Fischer is csak csettinteni tudott volna, látva Albert eleganciá ját, ahogy mindenkit átfűzve elindította Benét, aki hajszálpontosan adott középre, ahol ki más érkezett volna? – minden idők talán leggyönyörűbb világbajnoki találata marad, és nem csak nekünk. És emlékszünk még, ahogy Törőcsik a fél világból bohócot csinál, esetleg arra, ahogy Nyilasi „bólints, Tibi” érkezik?

Igen, persze, emlékszünk. Rájuk még emlékszünk. De az emlékeink fakulnak, egyre távolibbak. Az ilyen krónikák épp arra valók, hogy magunkban újra lejátsszuk azt a meccset, azt, amiről csak mi hittük, hogy életünk legnagyobbja. Azt, amikor úgy vertük el a spanyolokat (a spanyolokat!) Santanderben Zubizarretástul, Goicoecheástul, Butraguenostul, mindenestül, mint szódás a lovát Bognár Gyuri álomjátékával, Lőrincz Emil és Kiprich két-két góljával. Fakul a kép, ahogy Détári Kiprich beadására odaér a brazil Leao kapuja elé, egyre nehezebben felidézhető egy-egy remek mozdulat, elegáns csel, bombaerős szabadrúgás, vagy a híres, valaha volt magyaros finesz.

Fitnesz van most, kulimunka, szorgos, derék iparosok gyülekezete. És persze, igen, meg lehet tanulni ezt is szeretni. De őket, a mi legnagyobbjainkat – Törőcsik, édes istenem – másért, máshogy szerettük. Azt nem kellett tanulni. És mégsem férnek oda ők, abba a nagy, abba a legnagyobb tizenegybe, amit most összeállítottak. Nem férnek oda ők, a mi legendáink, mert náluk is voltak legendásabbak. Olyanok, akikről mi, mai negyvenesek már csak hallottunk, akiknek a mozgását már csak fekete-fehérben tudnánk felidézni – Puskás visszahúz, lő, szegény-szegény Anglia! –, akik egykoron valódi királyok voltak, és nem csak olyanok, akik királynak hitték magukat. Legyen ez intő jel a maiak nagyjainak, Dzsudzsáknak és társaiknak, akik még csak a dobogó közelébe sem kerülhettek posztjukon a három kitűnő újságíró álomtizenegyében.

Sokkal szerényebben, ha lehet.