Akire nem ragad a celebség
Gyors és hatalmas utat járt be a Kalocsaközeli faluból Budapestig. Hamar beilleszkedett a fővárosi forgatagba, egy pillanat alatt pestibb lett a pestieknél, itt volt igazán otthon. Nagyon gyorsan tanult, hamar épített magának erős kapcsolatrendszert, biztonsággal mozgott mindenfajta közegben, de ami a legfontosabb: a legtöbb szakmai lépése meglehetősen tudatosnak tűnt. Legyen az fejesugrás a szabadúszásba, vagy egy fiatalokból álló saját csapattal „körberendezni” az országot, eljutva egészen New Yorkig. Minden műfajra nyitott, kedvvel veti bele magát az operába, operettbe, akár bábelőadásba vagy divatbemutatóba is, sőt, ha eljön a pillanat, akár egy tehetségkutató tévés műsorban keresi zsűritársaival az István, a király szereplőit.
A „mitől is vált megkerülhetetlen figurává a közéletben Alföldi?” – kérdésre Pécsi Júlia rávágja: mert tehetséges, mint a nap. Ilyen egyszerű. Akármihez nyúl, abban sikeres, legyen az színház vagy társművészet, televíziós műsorvezetés vagy festés. Nagy színész és nagyon jó rendező, remek közösségépítő. Hatalmas az ambíciója és a munkabírása, minden energiáját és percét a munka foglalja le. Azok közé tartozik, akik fittyet hányva a 24 óra korlátaira, 48-at hoznak ki egy napból.
A Színházi Kritikusok Céhének elnöke, Tompa Andrea szerint jó volna, ha megkerülhetetlen figura lenne Alföldi, de attól tart, a Nemzeti Színház igazgatói pályáztatásakor meg fogják kerülni, és a magyar kulturális vezetés nem tart majd igényt rá másutt sem. Idézzük csak föl a trafós Szabó György példáját, aki hiába épített fel egy jelentős kortárs művészetek házát, az igazgatóválasztás után gyakorlatilag az utcára került. Úgy véli, ez ugyanakkora kultúrpolitikai baklövés volt, mint az lenne, ha Alföldi nem vezetne Magyarországon jelentős kulturális intézményt.
Az erő pazarlása, ha egy ilyen tehetséges szakember parlagon hever. Hiszen kevesen értenek a színház- és közönségépítéshez, ráadásul az ő nemzedékéből szinte senki sem akar színházat vezetni. Neki viszont ez kimondott ambíciója volt, nem véletlenül pályázta meg kétszer is az Új Színházat, amelyről lecsúszott. Nem is nagyon volt más példa arra, hogy valaki kikösse: csak akkor vállal el egy direktori megbízatást, ha pályázat nélkül kinevezik – és ezt a fenntartó figyelembe is veszi.
Mégis ez történt a Bárka Színház esetében, ahol a társulat kérte meg, igazgassa ő a teátrumot. A Bárka és a Nemzeti irányítása is azt mutatta, Alföldi proaktív módon vezet színházat – állítja a kritikus. Mindig a terveiről beszélt, csakis pozitívan kommunikált. Közönséget vonzott a már haldokló Bárkába, hogy aztán a fiatalok tömegével járjanak az „ő” Nemzetijébe.
Tompa Andrea azóta gondolja érdekesnek Alföldi rendezéseit is, amióta színházat vezet. A Haramiákon és A velencei kalmáron kívül nem tartotta igazán jelentősnek a korábbi munkáit. Ennek hangot is adott a kritikáiban, mondván, a legtöbb produkciója maníros, felszínes volt, és nem dolgozott jól a színészekkel. Az első vezetői kinevezésekor, a Bárkában jött elő karakteresen, hogy igazgatóként milyen jó. A kritikus úgy gondolja, most már a jelentős rendezők sorába emelkedett, művészileg felnőtt, beérett. Ehhez természetesen ez az erős társulat és jó színházi körülmények is kellettek. A Nemzeti vezetése óta több olyan produkciója van, amely a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét: például a Hamlet vagy a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból.
Mára jóval elmélyültebbek a munkái, jobban odafigyel, erősebben érdeklik az emberi, társadalmi problémák. Érdekes módon a három „szakmájából” színészként tartja legkevésbé erősnek, de nem is lehet valaki százszázalékos három területen. Tompa szerint így néz ki az Alföldi-rangsor: igazgató, rendező, színész. Igaz, az Angyalok Amerikában című darab főszerepével „erős találkozása” volt. A kilencvenes évek végén a Vígszínházban csupa főszerepet játszott Alföldi, ugyanakkor, amikor elkezdett reggeli tévéműsorokat vezetni. (Két évvel később, 2000-ben lett szabadúszó.)
Megvolt hozzá a bátorsága, és a tévések is olyan kompakt színpadi embereket kerestek az induló kereskedelmi csatornák reggeli műsoraihoz, akik szellemesek és képernyőképesek. Nem ijednek meg a reflektoroktól, nem jönnek zavarba az élő adásban, és nem kell megtanítani őket sem beszélni, sem a kamera előtt viselkedni. Az persze benne volt a pakliban, hogy Alföldi sosem követte az előre megírt adásmenetet, a szívbajt hozva néha a szerkesztőkre, járta a saját, néha kiszámíthatatlan útját. De a nézők nagy részének ez bejött – mondja Lengyel Roland, aki évekig dolgozott együtt vele televíziós szerkesztőként a reggeli műsorokban.
Lengyel szerint Alföldi bátorságát, szellemességét, vagányságát bizonyítja, hogy olyan kérdéseket is feltett, amelyekbe egy újságíró-műsorvezető sosem vágna bele. Ki kérdezné meg egy ablakszigetéssel foglalkozó szakembertől: mekkora a legnagyobb lyuk, amelyet betömött? Ez a játékosság bőven belefért az öntörvényű színész imázsába. Amire Pécsi Júlia azt mondja: ő lett mindannyiunk Robija. De ez a titulus sem ragadt rá örökre, noha elképesztő nagy a rajongóinak köre. Fontos is neki, hogy híres legyen: ezzel a népszerűséggel tudta átvészelni a méltatlan időszakot a Nemzeti élén, amikor a jobboldal peremvidékéről támadták útszéli stílusban.
Megviselte, de győztesen került ki belőle, szakmai eszközökkel át tudta fordítani a támadásokat a maga javára. Ezt a kereskedelmi tévékben megalapozott ismertséget ügyesen aknázta ki Alföldi, közönséget hozott általa a színháznak –állítják mindhárman. A Bárkának is, és később a Nemzetinek is. Színészként ugyancsak profitált belőle, és annak idején szabadúszó rendezőként is. Ezt erősíti Lengyel Roland, és ő csak tudja, hiszen ők bontogatták azokat a leveleket, amelyekben a nézők arról írtak: most, hogy megismerték a képernyőről, szívesen megnéznék színházban is. Később azt is jelezték a rajongók, hogy mennyire tetszett nekik a másféle produkció.
A celebség sem ragadt rá, nem harsogtak folyton a magánéletéről a lapok, bár egyszer pert indított egy bulvárlap ellen, és meg is nyerte. Akkor az addig a kutyájáról, cipőiről, ékszereiről készségesen nyilatkozó színész-rendező ezt egyszer és mindenkorra befejezte. Ma is csakis színházügyben hajlandó beszélni. Szerencséje volt abban is, hogy a színházat jól különválasztotta a médiaszerepléstől, sőt a Nemzeti Színház igazgatói kinevezésekor azonnal lemondott a Heti hetes című show-ban való szereplésről. Lengyel Roland szerint Alföldi ezt képes lett volna kezelni – hogy mégis azt érezte, távoznia kell, az a hazai politikai klímának köszönhető.
Persze jól tudjuk, Alföldi személye meglehetősen megosztó: erre hivatkoztak azok a politikusok is, akik a Nemzeti Színház éléről való leváltását sürgették. Pécsi Júlia úgy véli, mindez azért van, mert az előadásaiban erősebben, érzékenyebben fogalmaz a mai korról, mint az szokás, és ez foglalkoztatja az embereket. Az mindig irritáló, ha valaki szuverén egyéniség, senkire nem hallgat, a saját feje után megy. Nem szereti, ha más dönt, az utolsó szó az övé. Sosem tartozott egyetlen szekértáborba sem, de szakmailag mindig jó csapattal vette körül magát, és a tehetségét ma már senki nem kérdőjelezi meg. Persze tudjuk azt is, hogy aki a Nemzeti Színház élén áll, az mindig a figyelem központjába kerül. Erről bőségesen szól a magyar színháztörténelem.
Pécsi Júlia szerint Alföldi nyilván most is azért írta meg az újabb pályázatát a Nemzetire,mert szentül hisz abban, hogy az összes baljós előjel ellenére van reális esélye elnyerni az igazgatói posztot. Mivel jó színházat csinál, így csak nyerhet. Amúgy azt gondolja, eddig is a posztján hagyták, és ennek talán van jelentősége. Ha nem hinne ebben, nem tudná folytatni a munkát, pedig még előtte áll jó pár premier. Amúgy amióta a Nemzeti élén áll Alföldi, nem dolgoznak együtt, mert sokszor bonyolult helyzet állt elő, a színész és az igazgató érdeke olykor keresztezte egymást.
Nem kell ahhoz lélekbúvárnak lenni, hogy lássuk, Alföldi jó tulajdonságaiból fakadnak rosszak is: öntörvényű, szuverén, makacs, a saját útját járja, ami gyakran megnehezíti az őt szerető emberek életét. „Ha barátjának mondod magad, időnként nehéz a sorsod” – mondja Pécsi Júlia. Néha elfelejti, hogy létezel, néha ő nem ad életjelet. Nem azért, mert önző, hanem mert minden gondolatát az tölti ki, amin épp dolgozik. Megszállott. A munka megszállottja.
