XIX. századi életképek

2012-12-14

Írt már erről a kiállításról a Népszabadság, de én még küldeném oda az olvasókat, feltétlenül nézzék meg, hogyan született a magyar sajtó.

Mindenki tudja, hogy volt az az asztal a Pilvaxban, tudja, hogy összegyűlt a Tízek Társasága, hogy pezsgett a szellemi élet, egymást inspirálták a fiatal tehetségek. Képzeljük el mondjuk az 1840-es évek közepét. Aki újdondász akar lenni, valamelyik szerkesztőségbe betérvén, lazán Petőfi után érdeklődik, mire a fiatal Jókai közli vele, ő is régen látta már errefelé. Vagy éppen – mint a kiállítás egy életképén – a kéziratokkal borított asztalon rajzos feliratot talál: „A sarki kávéházba mentünk!”

Apropó, életkép. Mikszáth Kálmán írja regényes életrajzában. „Jókai maga is csakhamar a pénzzsákok közé tartozott, miután az Életképekhez jutott be színibírálónak. Könnyű annak, akinek Petőfi a barátja. De ez csak pünkösdi királyság. Frankenburg nem volt vele megelégedve. (…) Neki minden előadás remek volt és minden színész egy-egy Fáncsy vagy Lendvay. Az Életképek színi rovatja meggyöngült, Frankenburg hiába biztatta, hogy csipkedjen, üssön, vágjon, a puha szíve nem vitte rá, utoljára is válni kellett a rovatjától és a laptól is.”

Na tessék,mit nyavalyogma megbírált színész vagy rendező?! Sosem kellett az olvasónak a puhaság. De még jól is jött neki a kirúgás. A forradalom nevezetes napján a Nemzeti Színház Bánk-előadásán fölrohant a színpadra, hogy beszédetmondjon. „Egy tünemény állt előtte” – írja Mikszáth. –„A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen.” Hát hogyan írhatott volna rosszat szerelmetes Rózájáról azután? Ha meg róla ömleng, miként bírálhatta volna a konkurenseket anélkül, hogy elfogultsággal vádolják.

Szóval már akkor is keserű volt a színésznő után epedő hírlapíró kenyere.