Tulajdonképpen lehet, hogy nem is annyira különbözünk, mert a vitáról az utóbbi pár évben nekem is az ugrik be, hogy öltönyös férfiak, valamint kiskosztümös nők ülnek egy tévéstúdióban, és aktuális témákban mondják meg a frankót, többnyire elemző vagy közvélemény-kutató cégek képviseletében, néha pedig magánzóként. Néha még az az érzés is hatalmába kerítheti a nézőt, hogy a kommunikációs szakembereknél már csak a politikatudománnyal hivatásszerűen foglalkozók vannak többen. Mondjuk az biztos, hogy szívesebben nézem Magyar Kornéliát vagy Lakatos Júliát egy órán keresztül, mint Molnár Csabát akár csak egy percig. És ez nem szexiség kérdése: százszor inkább egy slágfertig elemző, mint egy küldetéstudatos politikus.

A Csattban így elsőre az tűnik jónak, hogy nincs a szokásos elkenés. Véletlenül sem negligálja a módszeres tévénéző tudását azt illetően, melyik elemzőcég melyik munkatársa melyik világnézeti szekértáborhoz tartozik úgymond. A célkitűzés szerint a műsor „valódi vitát, valódi véleményütközést szeretne felmutatni”, és a próbálkozás nem okvetlenül fog kudarcba fulladni, ez már három adás után is látszik. Tulajdonképpen minden azon múlik, milyen ízléssel szedik össze a szerkesztők a vitázó feleket, illetve hogyan csinálnak tényezőt azokból is, akiknek identitását, sőt: létét eddig legfeljebb Deutsch Tamás modorában firtatta a kevésbé harcedzett néző. Már a műsor legelején korszerűnek szánt inzertekben igazítanak el ugyanis arra nézvést, kiket látunk a képernyőn vitázni, ki hol tanult vagy éppen még most is tanul, mennyit is, milyen nyelven publikált eddig, mi az érdeklődési területe és miegyéb. De lehet, hogy ez az arc branding csak Rónai Egon kattanása –másik saját műsora, a Húzós is ilyesmivel operál az adásonként két-két vendég esetében. Igaz, utóbbiba rendszerint olyanokat hív Rónai, akikről még a hajdani Riporter kerestetik! című, egészen furcsa médiavetélkedő első rostáján kihullottak is tudtak volna egyet s mást. Így aztán valóban módfelett edukatív a Csatt, amennyiben iránytűként szolgál e nagyon is aktuális ideológiai káoszban.

A nagy számok törvénye alapján nyilván olyanokat is sikerül meghívni, akik reflektálatlanul mondják fel az eszmei egyszeregyet. A neveket most hagyjuk. A rendszerbe kódolt „bug”, hogy van/lesz, aki akkor is körbenyalogatná a kormányt/ellenzéket, ha annak képviselői bekatizott tinilányokat gyaláznának meg a Szervita téren szerda reggelenként. De ez nem baj, színre szín kiderül legalább, kik a leghülyébb politológusok a hazában, s kiknek a példáját látva érzik úgy egyesek, most már aztán tényleg elég abból, hogy boldog-boldogtalan diplomát szerezhet itt. Tisztán akarunk látni.

A vizuális rásegítés is rendben van. Nem csak a főcím, ahol mindenféle nyilak szegeződnek, tudatván, hogy akkor itt most valami egymásnakmenés lesz. Még műsor közben is, ha ugyanarról a témáról ellentétesen nyilvánulnak meg a szereplők, ugyanilyen formájú kis keretbe kerülnek. Ez a nyilas (nem az a nyilas, a másik nyilas) fixáció, egyáltalán: az egész layout nekem rendben van. Nem álmosítóan ingerszegény, de nem is különösebben túlgondolt.

Hogy Rónai Egonról mint műsorvezetőről mit gondolok, azt még nem döntöttem el. A csatorna reggeli műsorában, a csütörtök esti Húzósban, meg a péntek esti Csattban is egy alapvetően joviális, néha túl jóindulatú outsidernek tűnik, aki úgy rá tud csodálkozni dolgokra, folyamatokra, hogy a fal adja a másikat – ugyanakkor viszont néha előjön belőle a gördülékeny rafkó, ami kellemes meglepetés tud lenni. De az igazi nagy csattanás még várat magára.