Rétegek
A kezemben ott volt még a cigaretta, jó ürügy, valahol csak el kell oltani. Egy pillanatig tényleg nem a mostban voltam, nem én indultam el a fiú felé. Egy csaknem húsz évvel ezelőtti lány moccant meg bennem, ismert fel egy jellegzetes tartást, egy utánozhatatlannak vélt mozdulatot. És a kabát alól kibukkanó pulóver mintáját. Hogy készültem arra a randevúra! Ő egy bő tízessel több volt nálam, nem is igen akart volna azzal a kis gimnazistával kezdeni, aki voltam. Persze a bulin, a félhomályban könnyű volt idősebbnek mondanom magam… Ő akkor egy elsőéves egyetemista számát kérte el, nem a harmadikos gimisét. Már napokkal a találkozó előtt csak az járt a fejemben, mit is vegyek fel. Nem volt túl sok ruhám akkoriban, a suliba megfelelt a farmer-kockás ing páros vagy a szürke kötényruhám a kis blúzocskáimmal, bulizni pedig mindig fekete szoknyában és sötét garbóban jártam, békejellel a nyakamban. De ezt a szerkót nem viselhettem, hiszen ebben voltam akkor is, amikor megismerkedtünk. A lányokkal sokszor megvitattuk a témát, egyikük azt tanácsolta, kérjem kölcsön anyám valamelyik komolyabb darabját, a másik szerint be kellett volna újítanom egy szuperminit és egy szűk felsőt, de egyik út sem tűnt járhatónak, mivel az ilyesféle darabokhoz nem lett volna megfelelő cipőm. Új ruhában egyébként sem akartam megjelenni, sosem bízom ezekben a darabokban, kínos meglepetést okozhat némelyikük, nem árt résen lenni. Azt sem szerettem volna, ha a fiú azt hiszi, netán miatta csíptem ki magam, még elbízná magát, amilyen öntelt, nőcsábász típusnak tűnt. Épp olyannak, aki a hozzám hasonló kis verebeket játszva el tudja csábítani. Később persze kiderült, hogy ez nincs így, csak azért láttam bele mindenfélét, mert olyan felnőttes volt, illetve mert már valóban felnőtt volt, munkahellyel, külön lakással, aki hozzám, a kislányhoz képest igenis valaki, egy egzisztencia, noha később, már visszanézve mind a munkája, mind a bérelt garzonja egészen kicsikének tűnik, nem egy nagy ügynek, de hát akkoriban máshonnan néztem a dolgokat. Ruhásszekrény kipakolva egyszer, kétszer, tízszer. Ez sem jó, az sem jó. Bár benne jártunk a decemberben, csak egyetlen nyári ruhámat találtam megfelelőnek. Csak a színe tűnt problémásnak, gyönyörű krémfehér, ezért a randi előtti estén a batikolás mellett döntöttem. Másnap, mi egyebet tehettem, loholtam ecetszagúan – mert második öblítésre már nem volt energiám – az Oktogon felé. A kis rucin csak a télikabátom, mert semmilyen pulcsi és kardigán nem passzolt a lágyan omló, nyáron igazán látványos, földig érő darabhoz. És ő ott ült az egyik padon. Azt a mosolyt sosem felejtem el. És azt a hirtelen lángot sem, ami engem ellepett, majd még vagy öt percig a remegést. A délután egyébként – este kilencre kellett hazaérnem – katasztrofálisan sikerült. Végigbeszéltük megint a múltkori bulit, hogy milyen hülye volt ez, hogy milyen nevetségesen nézett ki az, hogy nem igaz, hogy milyen tetű zenéket képesek egyesek hallgatni. Aztán ő megkérdezte, mégis, most komolyan, hány éves vagyok. Kibukkant belőlem az igazság. Beharapta az ajkát, pár percig némán baktattunk egymás mellett. Ne cigizz, szólt rám, mikor megint rá akartam gyújtani. És hogy nem szóltak a szüleim, vegyek fel valami normális ruhát, az isten szerelmére, mínuszok vannak, ő nem bírja nézni, ahogy vacogok, a végén még felfázok. Valóban vacogtam. Na figyelj, vette le a kabátját, és húzta le a pulóverét, ezt vegyed fel. Akkor már mindegy volt. Tök hülyén állt a pulcsi, és tök hülyén éreztem magam, a meleg viszont jólesett. Nem is adtam vissza neki többé, mert nem találkoztunk ezután, a kályhameleg gyapjút viszont évekig viseltem, talán még ma is megvan valahol. Most, a fiút nézve, elsápasztott a felismerés: engem talán már senki nem fog így várni. Igaz, már én sem tudnék olyan egyértelmű, nyílt eksztázissal belezuhanni senkibe. És különben is, ma már inkább zárt helyre beszélnék meg randevút…
