A zongorastúdió-vezető Thaler tagja volt annak a bizottságnak is, amely védnökséget vállalt a Budai Ifjúsági Park téli helyiségének nevezett Dália presszóban működő – a hatvanas évek elejének hivatalos zenei ízléséhez képest kiváltképp avantgárdnak mondható –, legendás dzsesszklub fölött. E társaságban helyet kapott Bágya András, Gonda János, Pernye András, Petrovics Emil, de feltűntek a testületben olyanok is, akik –bármilyen művészeti elkötelezettség híján – pártfeladatot teljesítve „alakították” az úgynevezett könnyű muzsika világát. Fűzy azonban kizárólag a zenéhez húzott, jóllehet megpróbálkozott a hangszerkészítéssel is, ám az idő alatt nem járathatta ujjait a billentyűkön, mert örökké tele volt a keze szálkával. Második próbálkozásra viszont ő maga már nem volt szálka Thaler szemében, és regiszterbe vették (hogy aztán eljusson a bárzongoristaként megszerezhető legmagasabb kategóriáig is).

Egyúttal kiközvetítették Budakalászra. Mivel volt ott lenfonóüzem és téglagyár is, fizetésnapon eljött a Kánaán. Ki tudja, hányszor kérték tőle, hogy „öcsi, játszd el a Hétre ma várom a Nemzetinél-t”, s mivel alkoholt nem ivott, rengetegszer hörpintette fel a „kamut”, azaz a vizet, majd a záróra után vidáman felvette a megannyi gin után járó, nem csekély összeget.

Záróra... Ilyen a Búsuló juhászban már nem létezett. Hetvenkettőben került oda, és előfordult, hogy este tíztől délelőtt tizenegyig „nyomta”. A gellérthegyi intézmény akkora bevétellel kalkulálhatott, hogy nemegyszer megtörtént: Fűzynek hajnali háromig csak a személyzetnek kellett játszania. A bolt utána nyitott ki... Ezzel együtt kürttanár fiát hiába fenyegette azzal: „Ha nem gyakorolsz, kőműves leszel!” A gyermek ugyanis – már felnőtt korában – így replikázott: „Apa, tudod, mennyit keres egy kőműves?!” Akkor már, s a Búsuló juhász előtt megjárta Finnországot, Hollandiát, a kecskeméti Aranyhomok Hotelt, az újlipótvárosi Dunaparkot, az angyalföldi Volga Szállót. Sokszor hívták Amerikába, de az efféle ajánlatokat rendre a helyükön kezelte, mondván: „Az éjszakában tett ígéretnek nappal nincsen foganatja.”

Ideje volt, hogy lehorgonyozzék: összekötötte hát az életét a Pipaccsal. Először az Aranykéz utcaival. Az a hely a Belváros leghíresebb bárjai közé tartozott, pedig hajdanán csak a Nagykörúton zenés kávéházak, presszók, lokálok serege működött. A Pipacsot – még Fűzy és társa, a dobos Cseke László megjelenése előtt – Vadas György, a neves FIFA-játékvezető üzemeltette, aki egy Vasas–FTC rangadón ily hűvösen állította ki törzsvendégét, Mészöly Kálmánt: „Hármas, menjen le!” Amúgy a Pipacsba „mindenki” bejárt Alfonzótól Albert Flóriánig, Bodrogi Gyulától Farkas Jánosig, Kabos Lászlótól Szűcs Lajosig, Kibédy Ervintől Szusza Ferencig, Tordy Gézától Törőcsik Andrásig. A színművész- és a futballtársadalom legjobbjai közül Cseke kiváltképp Szuszát és Törőcsiket fogadta kitörő örömmel, mert hasonlóképpen nagy Újpest-drukker volt, mint Schuch József, a Dunakorzó főnöke. Az akkor már Sevillából és Madridból hazalátogató, Betis-, majd Atletico-edző Szuszának ezerszer játszotta el a duó Scott McKenzie nagy slágerét: „If you’re going to San Francisco...”

S hogy a zongorista milyen viszonyban volt a hírességekkel? – Tulajdonképpen jóban, de soha nem szerettem dörgölőzni – mondja. – Korda György, Koós János, Vándor Kálmán máig bejár hozzám, ám most is tisztában vagyok azzal, amit mindig tudtam: a bárzongorista még véletlenül sem hiheti, hogy övé a főszerep. Ő csak a zene közkatonája.

Akinek alkalmazkodnia kell a publikumhoz. Ha láthatóan szomorú vendég tér be a lokálba, akkor egy ideig nem illik lakodalmas rockot játszani (bár az Fűzyt különben sem hevíti fel, ahogyan a rock and roll sem az ő műfaja). Szintén nem szerencsés, ha a „Mi fáj, gyere, mesélj...” csendül fel, mert a bárzenész az utca emberéhez se tolakodjék. A dalok kiválasztása nehéz ügy, mivel a repertoár mégsem állhat egész éjjel borongós lassúból, elvégre a többség természetesen mulatni akar.

Főként magyar számra. A billentyűs sok évtizedes tapasztalata: Thaler annak idején hiába hiányolta – egyébként joggal – a jó amerikai számokat, a közönség mindenekelőtt a hazai slágereket szereti, mert azokat tudja együtt dúdolni a zongoristával. Fűzy különben énekelni is tanult, és módfelett elcsodálkozott, amikor tanára, Szendrő Mária – a légzéstechnikát oktatva – azt javasolta neki: „Tegyen úgy, mintha szülne!”

Az itthoni szerzemények közül Nádas Gábor és Gábor S. Pál dalait kedveli a legjobban; hajdanán a József Attila Színházban újra és újra megnézte az Imádok férjhez menni, a Potyautas és A kaktusz virága című zenés vígjátékot, mivel mindegyikhez Nádas komponálta a muzsikát. „Az a jamaicai trombitás” – énekelte Voith Ági és Bodrogi, és a nótát máig műsoron tartja egy magyarországi zongorás.

Több mint tizenöt esztendőt töltött a Pipacsban, amelynek utcáját ugyan nem az ő játéka után nevezték el Aranykéznek, ám hét éve már a régi törzshely emlékére is zongorázik a budai Kispipacsban. A lelkesedése változatlan, még akkor is, ha kénytelen belátni: „A világ meghaladta az élőzenés bárokat. Ma már a hanghordozókon olyan minőséget állítanak elő, hogy azt képtelenség reprodukálni.” A helyzet mégsem reménytelen, mert néhány korábbi énekes és szerző – a számain keresztül – a reneszánszát éli a fiatalok körében. Ilyen Cserháti Zsuzsa és Máté Péter, akiket –Fűzy szerint – „igazolt az idő.”

Nemegyszer azért magának játszik, de nem a Kispipacsban, ahol bárki – ha akar – a mikrofonba is dalolhat. (A lehetőséget kihasználva egy állandó vendége rendszeresen azt énekli a „Tíz után az ember nem vágyódik víz után” dallamára: „Kispipacs, magától ájul el sok kis ripacs...”) Olykor otthon is zongorázik, kiváltképp akkor, ha nincs a legjobb hangulatban. Igaz, annyira már nem keseredik el, mint két válása után. „Mindkétszer egy-egy nejlonszatyorral távoztam – említi –, de annak, hogy megromlottak a házasságaim, nem volt köze az éjszakához. Ha nappal dolgozom, akár a túlnyomó többség, akkor is ugyanez történt volna.” Amikor Fűzy Fűzynek muzsikál, szép lassan kezdi – mondjuk, Frank Sinatrától a My Way-jel –, majd fél óra múltán már azt veszi észre, hogy Hofi Gézánál és a Próbálj meg lazítaninál jár...

A legtöbbször talán azt szólaltatta meg lassanként fél évszázados pályafutása során: „Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én.” Bár békében él harmadik feleségével, nagy a gyanúm: e dalt nem csupán a hangszerén, hanem a hangszerének is játssza.

Névjegy

FŰZY GÁBOR 1944-ben született Budapesten, jelenleg Sárisápon lakik. Rövid ideig hangszerkészítőnek tanult, de A kategóriás vendéglátó-ipari zenész vált belőle. Első szerződését csaknem ötven esztendeje, 1963-ban kapta. Azóta a pesti éjszakai élet jellegzetes alakjává vált: megjárta a főváros megannyi szórakozó- és találkahelyét az újlipótvárosi Dunaparktól a gellérthegyi Búsuló juhászig. Háromszor házasodott, a Pipaccsal viszont csak egyszer jegyezte el magát: 1976 és 1992 között a híres belvárosi lokálban zongorázott. Hét esztendeje – nyilván nosztalgiából is – a budai Kispipacsban játszik, megpróbálva felidézni azoknak az időknek a hangulatát, amelyek során még egymást érték az élőzenés helyek a Nagykörúton. Két gyermeke van: Máté harmincesztendős, ifjabb Fűzy Gábor pedig szilveszterkor lesz negyvenéves.