A Jánoska Antal és Horváth Ferenc világszínvonalú gyűjteményének legjobb darabjait felvonultató, „üdvözlettel kártyásoktól kártyákkal és kártyázókkal – nem csak kártyásoknak” mottójú kiállítás (és könyv) nagy festők képeinek reprodukcióival nyit, demonstrálandó, hogy a kártya és a kártyázás mint téma, a legmagasabb művészet reprezentánsait is mily mélyen megérintette, mások mellett Bihari Sándort (őt a jelek szerint különösen mélyen), a század első felében alkotó Huszár Vilmost, a kortárs Boterót, és persze, amint azt a leginkább tudniillik, Cézanne-t. Ugyane blokkban nagy eleink egynémely titkáról is lehull a lepel, a neves író Szomaházy István (1864–1927) Kártya-codexének részletéből megtudható, hogy „Széchenyi István passzionátus kártyás volt, Andrássy Gyula nemkülönben (...) Deák Ferenc sohasem játszott, de minden nap gyönyörűséggel nézte a piquet-t (...) Liszt Ferenc boldogtalan lett volna aznap, amelyen rendes whist partiját nem játszhatta (...), Pulszky Ferenc – bár semmilyen játékot nem játszott – mindegyikhez tökéletesen értett (...). Petőfi minden áldott napon egy krajczáros preferánszot játszott, Jókai Mór mögött pedig egy ötvenéves, viharos tarokkmúlt fekszik (...).”

A Katonaélet című blokk nyílik meg szemeink előtt ezután, sok egyéb mellett srapneltűzben is viszonylag nyugodtan zsugázó bakákkal, valamint az úgynevezett „kártyaterápiát” bemutató képeslappal, amely egy hangulatos hadikórházban készült, 1917-ben, majd az anekdotákkal ugyancsak igen gazdagon szerelt Történelem című rész jön, ebből a felhozatalból engem az itt kissé korai Drakula-forma ábrázattal és Kosáry Emmyvel kártyázó Rátkay Mártont ábrázoló üdvözlőlap ragadott meg leginkább. A kártyás karikatúrákat felvonultató fejezet is roppant gazdag, vannak itt játékszenvedélytől túlfűtött, boldog új évet kívánó randa patkányok, malacok majomkibiccel, nyulak sok sörrel, portugál kutyák szmokingban, holland macskagyerekek málnaszörppel, skandináv naposcsibék, civakodó törpék, valamint egy remek imaszünet, három szerzetessel –és még sok más delikát.

A gyermekek és a kártya kapcsolatának bemutatása után jövőlesőkkel és kártyavetőkkel ismerkedhetünk, részben legalábbis félmeztelen hölgyeket megjelenítő képeslapok által, de általában véve remek grafikák révén, majd a kártya és a reklám összekapcsolódásának lehetünk tanúi, egyebek mellett az egykori Előre (1914–19) című hetilap szerbellenes rajzolata révén, amelynek címe „Királygyilkosok szakiskolája”; a haláltól fenyegetett király emitt, természetesen egy szívkirály, rém szellemes. A többosztatú, Üdvözlettel című fejezetben mindenekelőtt antropomorf malacok szórakoztatják a nagyérdeműt, valamint, ugyancsak sok más mellett, „Rudi Winkler vidám felső-németországi átkozott üdvözlete”, amelyen Felső-Németország valami rejtélyes okból az Alpokban van, ahol mindenki remekbe szabott tiroligatyákat visel. Számos városkép elevenedik meg utóbb, ugyancsak a kártyajátékok perspektívájából, majd a kaszinóéletbe nyerhetünk bepillantást, többek között egykorú fotók alapján készült anzikszoknak köszönhetően, később a kátyalapok színes világa tárul fel, példának okáért egy macskaarcú medvével díszített makk ásszal és egy rántott csirkével ékesített tök hetessel, amelyeket Urak, dámák királyok címmel például századelős kártyás bemondások gyűjteménye követ („Zölddel rontom”, „Játszom a béla kasszára”, „Izgatok makkal”).

A kiállítás (és a kötet) külön figyelmet szentel a jeles festőnek, grafikusnak és karikaturistának, Kóber Leónak (1876–1931), aki eszerint a múlt század fordulója táján remek levelezőlap-sorozatokat készített a kártya bűvöletében. A szerkesztők a Kártyák és kártyások című epizóddal zárnak, amely a pazar képanyag mellett remek, és főleg igen mély bölcsességekkel szolgál, mi itt speciel, és búcsúzóul Herczeg Ferencét idéznénk, aki így vallott: „a kártyást nem a pénz izgatja, hanem egészen másvalami. A remény, hogy megfékezheti azt a titokzatos valamit, amit véletlennek szokás nevezni.”

Játékszenvedélytől fűtött, boldog új évet kívánó patkányok