Már azt hittem, a Vígszínház jobb útra tért ebben az évadban. A Jóembert keresünk előadása ezt sejtette. Brecht kapitalizmust leleplező moralitásából a prágai Nemzeti Színház igazgatója, Michal Docekal a Vígszínház tradíciójához méltó, elegánsan, ízlésesen, mégis hatásosan szórakoztató előadást rendezett. A zöld kilences sem ígért kevesebbet. Az alkotók névsora legalábbis. És a szinopszis is remek lehetett (ha volt).

Réti Adrienn és Fesztbaum Béla

Szélhámos, szüfrazsett, hírlapíró, sorozatgyilkos kergetőzik a száz év előtti, az igazi békebeli Budapesten. Bohó felfordulásban kavarog politika, krimi, szerelem. Eladják vidékre a Rottenbiller utcát, eladják Egyiptomba mohamedán feleségnek a női jogok élharcosát, kártya- és politikai csatában bukik a hírlapíró, bohózati botrányok sora buktat miniszterelnököt és vidéki polgármestert.

Meglepő, hogy mindebből, a korabeli bulvársajtó, a városi folklór dús anyagából milyen vékonyka forgatókönyvre futotta Hamvai Kornélnak. Minél több az esemény, annál kevesebb történik a színpadon. Minden csak vázlat, odavetett skicc, mintha egyetlen cél lenne, mielőbb eljutni a következő jelenethez. Olykor elcsattan egy jobb poén, néha az sem. Elszalasztott lehetőségek között botladozva száguld a cselekmény. Minél bonyolultabbnak látszik a helyzet, annál együgyűbb a megfejtés.

Olyan kérdéseket pedig már nem is szívesen feszegetnék, hogy mi végre történik mindez, miért tálalják föl 2012 őszén az 1909-es fővárost, miért kell emlékeznünk az akkori szép időkre, fölismerhetjük-e mai magunkat akkori elődeinkben, vagy legalább feltűnik-e valami kardinális különbség a letűnt időkhöz képest. Manapság a kassza és a nézőtér megtöltése éppen eléggé nemes, sőt heroikus célnak tetszhet egy akkora ház esetében, amekkora a Vígszínház.

Sőt lassan azt is hajlamos vagyok megérteni, ha művészek és igazgatók, a közszórakoztatás különböző szintjein munkálkodók ezt nem tartják elérhetőnek azzal az ősi eszközzel, hogy mintegy tükröt tartanak a természetnek, netán az esténként összeverődő publikumnak. A pestieknek, akik ma élnek azokon az utcákon, ahol évszázada a darab szereplői nyüzsögtek volna.

A túlzsúfoltságában is vérszegény mesét, dialógusfüzért hatalmas igyekezettel próbálja élettel megtölteni versíró, zeneszerző, rendező és rengeteg színész. Varró Dániel bravúros rím áradata szellemes, és ezúttal méltó az anyaghoz, nem úgy, mint Shakespeare esetében, Darvas Benedek dallamai meg méltók a szöveghez. Menczel Róbert díszletei és Tihanyi Ildikó ruhái színesen idézik a múltat, a szecesszió, a léha, tét nélkül lázongónak tetsző kor stílusát. Ascher Tamás biztos kézzel vezényli le az olyan-amilyen jeleneteket, lehel beléjük annyi lelket, amennyit csak lehet, gyönyörű rendetlenséggel, néha humoros rohangálással igyekszik monumentális kavalkáddá fokozni a vézna mesét.

A színészek is megteszik a magukét. Különösen Fesztbaum Béla sorozatgyilkos hotelportása remeklés: színpadi életet ad az elnagyoltan megírt figurának – mókásan félelmetes kisember és ironikus idézet, mintha egy korabeli újságlapról lépne ki a mi időnkbe. Jó szívvel emlékezhetünk még Mészáros Máté szerencsétlenkedő hírlapírójára, Hegedűs D. Géza vidéki polgármesterére, Járó Zsuzsa dívájára, Kerekes József miniszterelnökére, Gyuriska János egyiptomi alkirályára.

Csőre Gábor rokonszenvesen adja a jólelkű, vidáman vesztő szélhámost, Réti Adrienn öntudatos szüfrazsettnek karakteres, gyöngéd lelkű, megszerelmesedő nőnek elhihető. Ám a sok segítő buzgalom végképp megfojtja a nehezen lélegző darabot, inkább helyettesíti, mintsem erősíti azt. Inkább revüt látunk, mintsem zenés vígjátékot. Igaz, a plakát sem ígér többet, mint pesti cécót. E tekintetben pedig nagyságrendekkel múlja felül a Thália ugyancsak a pesti múltba révedő előadását, az EMKE-t. Aki azt is látta, tudja értékelni ezt.