Technológiai táncok
A japán Hiroaki Umeda (1977) fotográfiát tanult a tokiói Nihon Egyetemen, és csak húszévesen kezdett el tánccal foglalkozni. 2000-ben megalapította társulatát, az S20-at, melynek egyedül ő a tagja – így bizonyára kevesebb a konfliktus. A táncos-koreográfus, hang-, kép- és fénytervező idei londoni vendégszereplését –benne a Haptic-szólóval – a brit The Guardian kritikusa elégségesre értékelte; „szép fényshow” – írta.
Eltűnődtem, a kulturális Mekkában fanyalgó Judith Mackrell véleményformálási normáját mennyiben befolyásolná, hogyha egy látókörtágító tanulmányút erejéig hazánkba szambázna, mely élmény számára nyilván azonos lenne a pusztító cunamival. A 2. repulsion azt vizsgálja, „milyen a hatása a természetet kontrolláló fizikai erőknek”. A 2010-es darabban három férfiú hajtja végre ugyanazt az eleinte lassított felvételszerű mozgássort, kis fáziseltéréssel, miközben olyan, néha megbolyduló robotokat idéznek, amelyek igyekeznek újra kifogástalanul működni.
Az elektronikus hangkulisszára (csipogás, pittyegés, pötyögés, zörejek) készített műmonotonnak tűnhet, az ötlet sem eredeti, de precízen kidolgozott. A huszonöt perces opusban a minimalizmust keverik a hiphop polgáribb változatával és a hullámzó flow-val, ekkor azonban föltűnik, hogy a testi kontaktusba nem lépő, egymásra sem hederítő trojka tagjai között van némi színvonalkülönbség. A nyurga, fekete Yvener Guillaume és a remeklő Soufiane Tiet könnyed, laza, magával ragadó, míg a merev, iskolásan steril Daravirak Bun már-már észrevétlen, bár a szinkronmozgásoknál tisztesen helytáll.
A 2008-as Haptic felütésében alig kivehető árnyalak jelenik meg a deszkákon: csupán a táncpadló szegélye világít neonkéken. Ismét zajzene szól. A húszperces etűd elsőre inkább fest ráérős mozdulatművészetnek, mint táncprodukciónak, és áthatja bizonyos érzelemmentesség. Szüntelen változik a háttér, a padló színe (a szemet vonzó zöldtől a vörösig), amely azonban más értelmet nyer, mint a trióban. Az alkotó-előadó a színek és a tánc kapcsolatát demonstrálja: ahogyan pulzálnak a fények, úgy lesz egyre vibrálóbb, elevenebb, szilajabb a koreográfia. E monotánc a türelmes ínyenceknek kedvez, a finomságokban rejlik az ereje és a tehetsége.
Rokonszenves, hogy nem törekszik azonnali és direkt hatásra: nem provokál, nem akar lenyűgözni, hanem azt nyer(het)i meg magának, aki figyel a részletekre, és kitart a kíváncsisága. A vékony, majdnem tar Umeda valóságos virtuóz, különösen a dinamikai váltásoknak pompás. Bravúros, ahogyan gyorsítja a tempót, játszik a ritmussal és az érzékiségével. Arisztokratikus, intellektuális, rejtélyes, szenvtelen csábító. A zárványlénye, táncnyelve eszembe juttatta a szintén az elszigeteltségre fókuszáló, szólóspecialista Fehér Ferencet, noha rongylábú kiválóságunk kozmosza sokkal nyersebb, vadabb, groteszkebb és démonibb ázsiai kollégájáénál.
Közösségük, persze, nem meglepő, sőt tudományosan igazolt, mióta Matolcsy György popószakértő, hobbigenetikus kinyilatkoztatta: a japán és a magyar nép egy tőről, illetve fenékről fakad. A társadalombírálatot is mondó Hiroaki Umeda puszta látványosságon túllépő világa képes megragadni nemzeti sajátosságai, a mai Japán lényegét. Figurái lélegző, magányos gépek, technológiai-digitális művészete hűvösnek, egydimenziósnak, konstruáltnak tűnhet, ám a valóságtól elemeltsége emlékeztet a butohra. A modorosságoktól mentes pixelpoétát a józan professzionalitás érdekli, szakszerűség fűti, és nem a küldetéstudat. Egy újságírói kérdésre így válaszolt: „… ha elképzelem a jövőt, az életemért kicsit jobban aggódom, mint azért, hogy hogyan folytatom a munkát”. Így beszél az, aki tudja, mi a katasztrófa, és inkább a földön kívánna tovább élni, mint az emberiség emlékezetében.
