− A Velencében debütált The Icemanben ismét maffiózót alakít. Gondolom, Ariel Vromen rendező kellőképpen rámenős volt, amikor nekiállt rábeszélni, hiszen korábban azt nyilatkozta, ilyesmit többet nem vállal el.

− Hát, gondolhatja, hogy nem volt egyszerű dolga. Tényleg többször kijelentettem már, hogy soha többé nem akarok gengsztert játszani, de hát Ariel egyszerre volt levakarhatatlanul rámenős és végtelenül rokonszenves. Belegondoltam, hogy való igaz: szinte kizárólag végletes figurákkal szoktak megkeresni, de klasszikus gengsztert legutóbb a Nagymenőkben alakítottam. Azóta pedig még is csak eltelt több mint húsz év. Azt hiszem, az ilyen kérdésekre szokás azt válaszolni: sohase mond, hogy soha, mert előbb vagy utóbb úgyis hülyét csinálsz magadból. Beadod a derekad, mert azért pénzt is kell néha keresni.

− Azért legalább egy kicsit büszke ezekre a rosszfiú-alakításaira?

− Noha színész vagyok, és sok kolléga így is működik, nekem azért nem mindig magamon és a munkámon jár az eszem. A Nagymenőket például láttam egyszer 1990-ben, konkrétan a premieren, majd soha többé, egészen mostanáig. Nem nézegetem a régebbi munkáimat. Meghívtak viszont nemrég az arubai fesztiválra, ahová a családommal mentem el, mert a szervezőknek korlátlan volt a vendégszeretete. Carson, a tizenhárom éves lányom egyszer csak megszólalt a programfüzetet böngészve, hogy játsszák a Nagymenőket, és ő meg akarja nézni, ráadásul azt szeretné, ha én lennék a partnere. Nagyon élvezte, és meglepetésemre én is. Csak azt a pillanatot nem szerettem, amikor bejelentette, hogy egész jó voltam, csak túl sokat dumálok a filmben. Egyébként egyre jobban körvonalazódik, hogy ő is színész akar lenni. Nem tudom lebeszélni arról, hogy meghallgatásokra járjon.

− Találkozott valaha igazi maffiózókkal?

− Úgy gondolom, hogy igen, de ne gondoljon semmi látványosra. A Nagymenők forgatásán végig ott volt velünk egy szakértő, aki korábban aktív tagja volt az olasz maffiának. Aztán akadtak „véletlenek” is, persze ezek általában véletlen és rövid találkozások voltak. Legtöbbször gratulálni jöttek oda hozzám, meg hogy röviden elmondják, milyen meghökkentően hiteles voltam ebben vagy abban a jelenetben. Természetesen egyikük sem úgy mutatkozott be, hogy X. Y. vagyok, híres maffiózó. Inkább csak éreztették, hogy tudják, miről beszélnek. Ilyenkor elég furcsán érzem magam, elvégre én csak egy színész vagyok, aki az életében sosem ütött meg senkit.

− Amire sokan azt mondanák, hogy férfiatlan viselkedés.

− Ugyan már. A legerősebb férfi az apám volt, akit ismertem, és egész életében a tenyerén hordozta az anyámat. A tisztesség és az érzékenység sokkal férfiasabb, mint ha valaki erőszakos. Lehet, hogy izgalmasnak tűnik egy rövid ideig, de senki sem akar egy állattal együtt élni.

− Az Egyesült Államokban bárki vehet fegyvert, de a mozit is sokan okolják az egyre masszívabb utcai agresszió miatt.

− Ez nem egyszerű kérdés, bár biztosan van valóságalapja a felvetésnek. Nekem is van pisztolyom, igaz, még sosem sütöttem el. Viszont ha például a lányomat veszély fenyegetné, nem haboznék. A gyerek a világ legjobb dolga. Élvezem, hogy apa lehetek, ha lenne valaki, akivel megoszthatom az életem, szívesen bevállalnék még egyet. Minden normális ember megvédené a gyerekét, de nem emiatt történnek a tömeggyilkosságok. Gondoljon csak bele: Norvégia a világ egyik legliberálisabb országa, nemrég mégis arról szóltak a hírek, hogy egy ámokfutó lelőtt egy csomó gyereket.

− New Jersey-ben nőtt fel, majd huszonévesen Los Angelesbe költözött. Azért váltott, mert színészi babérokra vágyott?

− Úgysem fogja elhinni, de szó sincs erről, eszem ágában sem volt, hogy színésznek álljak, vagy hogy a sztárlétről álmodozzak annak idején. Elkezdtem az egyetemet, aztán egyszer csak rájöttem, hogy imádok belebújni mások bőrébe, jó érzés egy teljesen más emberré válni –egy időre. Öt éven keresztül aztán hiába voltam színész, nem történt semmi. Végül belecsöppentem a független filmek világába, és végre jöttek a felkérések egymás után. Tudja, én sosem voltam úgymond A kategóriás stúdió sztár, a több százmilliós büdzsével készülő filmekre nem a magamfajták kapják a felkérést. Az indiefilm-készítés pedig a válság miatt egyre inkább beszűkül, így most már tényleg nem egyszerű egy karakterszínésznek felszínen maradnia.

− A barátai inkább szakmabeliek vagy civilek?

− Inkább civilek, középiskolai és egyetemi barátok. Mindig is bizarrnak tartottam „együtt lógni a színészekkel”. Nagyon ritkán szövődnek igaz barátságok a munkatársak között. Talán csak két emberrel tartottam valaha is a kapcsolatot, akivel a munka hozott össze: Robert Patrick színésszel és James Mangold rendezővel.

− Martin Scorsesével nem?

− Néha beszélünk, de nem vagyunk igazán jó barátok. A szakmai tisztelet persze mindkét oldalról a helyén van.

− Milyen tanácsot adna egy kezdő színésznek?

− Karriertanácsot semmiképpen sem, mivel rettenetes állapotban van a szakma. De ha mégis mondanom kell valami okosat, akkor azt, hogy tanuljon! A mi munkánk alapja, hogy létrehozunk valamit a semmiből, ez a folyamat pedig a fantázián, illetve annak használatán alapul. Ez fejleszthető képesség, csakúgy, mint a különböző technikák. Csak azt tudod eljátszani, amit el tudsz képzelni, illetve amibe bele tudod magad élni. Amikor pályakezdő voltam, elvarázsoltak a 70-es évek filmjei, ugyanakkor a legnagyobb példaképem mégis Marlon Brando. A rakparton című filmben tökéleteset alakított. Az idoljaidtól rengeteget tanulhatsz, csakúgy, mint a kollégáktól: Robert Duvall, Gene Hackman, Anthony Hopkins és Robert de Niro, ha játszik, olyan, mint egy nyitott könyv, rengeteget tanultam abból, hogy együtt dolgoztam velük. Ők mind olyan alkatú színészek, mint én, együtt élünk a karakterrel. Amíg fiatalabb voltam, tulajdonképpen a nap huszonnégy órájában megéltem a szerepet. Most, hogy öregebb vagyok, már csak tizenkét órán át bírom. Utána inkább alszom.

− Kivel volt a legbizarrabb élmény együtt dolgozni?

− Anthony Hopkinsszal. Elvégre megsütötte és megetette velem az agyamat a Hannibalban. Fogalmam sem volt, hogyan kellene ezt eljátszani. Végül úgy oldottam meg, hogy azt kértem, süssenek nekem csirkét, mert azt ki nem állhatom, és biztos nem vágok jó képet ahhoz, ha meg kell ennem. Borzalmas és perverz volt az egész, sosem néztem meg a kész filmet.

− Volt már olyan, hogy „használt” egy karaktert a való életben?

− Egyszer nagyon szigorúan ránéztem a lányom udvarlójára, és merev, igazi „nagymenős” arccal üdvözöltem, majd jó erősen megráztam a kezét. Nem is jött többet vissza. De megbántam, mert a lányom azóta Robert Pattinsonba szerelmes.

A tisztesség és az érzékenység sokkal férfiasabb, mint ha valaki erőszakos