A készítők koncepciója szerint a Gasztroangyal az étkezési szokásokon keresztül mutatja be a magyar tájakat, az ott élő embereket, a szokásokat, valamint azokat a sikeres vállalkozókat és étterem-tulajdonosokat, akik hagyományos alapanyagokat termelnek és használnak fel.

Ez a koncepció alapvetően eltér a köztévé korábbi közéleti-gasztronómiai műsoraitól: Kepes András Desszertje és Székely Ferenc A la Carte-ja elsősorban a meghívott vendégekről szólt. A most a köztévén futó Borvacsora próbál ezek nyomába érni, kevés sikerrel. A műsor ugyanis olyan statikus és unalmas, hogy csak az nem kapcsol el róla, aki elszundikált alatta.

A Gasztroangyal nem unalmas, nem statikus és nem nézhetetlen. Csak dohos és avítt kliséket használ Magyarország és a hazai étkezési szokások bemutatására. Az egész műsor olyan, mint egy rosszul sikerült országimázsklip, amely német vagy amerikai turistáknak akar kedvet csinálni a csikós-gulyás világhoz.

Csak néhány jelenet és idézet a legutóbbi műsorból. Borbás Marcsi vendégével, Balázs Péterrel, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatójával egy kosfogaton érkezik a Karcagi Kutató Intézetbe, hogy megismerjék a magyarországi juhtenyésztés és a kölestermesztés történetét. Megtudhatjuk, hogy Karcagon 1868-ban az első összeíráskor 83 ezer felnőtt juhot tartottak nyilván, jelenleg meg 2400-at, de a város címerében a mai napig ott áll egy aranyszőrű bárány.

– Bevesztek minket? – kérdezi Balázs Péter a körülötte szaladgáló birkáktól, jön is rá a válasz: beeee.

– Ez egy kun kalap? – kérdezi Marcsi a következő helyszínen az ünneplő parasztruhába öltözött pásztortól.

Aztán rácsodálkoznak a gazda pálinkát rejtő, vendégváró pásztorbotjára. Miközben a tanyán főzik a birkapörköltet, a háttérben feltűnik a nyáj is. Ekkor következik a műsor csúcspontja. Marcsi hirtelen a színidirektorhoz fordul: Megjöttek a birkák! Balázs Péter pedig rákontrázik: Ha így állna a színpadon a statisztéria, mint ahogy ezek állnak! Mert azoknak mindig azt kell mondani, hogy menj hátrébb, meg gyere előrébb.

És ezzel még nincs vége.

Marcsi megtalálta a szintén népviseletbe öltözött Piroska nénit, aki hagyományos gomolyatúrót készít a stábnak. Na de Piroska néni nem egyszerű parasztasszony, mert az apja is juhász volt, nem is akármilyen, Kossuth-díjas. Kossuth-díjas juhász? – kérdezem magamban, persze, a Rákosi-rendszerben ácsok, kőművesek, földművesek, vájárok, esztergályosok és traktorosok is részesültek a legmagasabb állami kitüntetésben. Ezt azonban 2012-ben érdemként feltüntetni dupla fenekű ostobaság.

Mégis úgy tűnik, hogy ez kell a népnek. A Gasztroangyal ominózus adása a teljes lakosság körében 498 ezer nézőt vonzott, ezzel a félnyolcas híradó után a második legnézettebb műsora volt a köztévének. A délutáni műsorsávban pedig versenyre kelt a két vezető kereskedelmi tévével is.

De ne kerüljük meg a „piszkos” anyagiakat sem. A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap egy korábbi tájékoztatása szerint a Gasztroangyal egy adásáért 3,8 millió forintot fizet Borbás Mária cégének, a Strat-Commnak. Azt kell mondani, hogy ár-érték-nézettség arányban ez korrekt. A csaknem egyórás műsor forgatása legalább két napot vesz igénybe, az operatőr, a világosító, a hangmérnök bére, a vendégek tiszteletdíja, az utazás költsége, a forgatott anyag vágása, szerkesztése legalább három, három és fél millióba kerül adásonként. Tizenöt százalékos haszon pedig elfogadott a tévés piacon.

Persze van, aki nagyobb haszonkulccsal dolgozik. A Fábry-show-ért kéthetente tizenöt-tizennyolc millió forintot fizet a médiaszolgáltatási alap, miközben a produkció előállítási költsége – megalapozott számításaink szerint – maximum kilencmillió forint. A szolgálatot persze meg kell fizetni.

De ez egy tévékritika, nem pedig egy politikai publicisztika.