„Mindig is a fény érdekelt”

Tiszta szerencse, hogy fotókért még nem osztanak Nobelt, mert akkor kissé gondban lennénk. Akkor azon kellene töprengeni, hogy vajon mennyire lehetnek esélyesek az ötvenes évek végét megidéző plasztikus kocsmajelenetek vagy a Rudas fürdőben várakozó férfiak, netán a portrék emberekről és fákról, illetve csak egy körtefáról, de arról elég alaposan. Költői makacssággal.

Tiszta szerencse, hogy a fekete-fehér fotókhoz mondatok is társulnak, messzire vezető szövegek, amelyekről viszont már jóval könnyebb eldönteni, hogy bennük bujkál-e az egyik legrangosabb díj lehetősége vagy sem. A közönség bizonyos szempontból már el is döntötte a kérdést, hiszen zsúfolásig megtöltötte a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermét, ahonnan Nádas Péter egy kis beszélgetés után szubjektív tárlatvezetésre indul majd. Mit tesz a fény? címmel itt nyílt ugyanis kiállítás az 1959 és 2003 között készült fotóiból.

A szerző egy szelíden provokáló kérdésre azt is elárulta, hogy nem tud aktot fényképezni
A szerző egy szelíden provokáló kérdésre azt is elárulta, hogy nem tud aktot fényképezni

Egy kicsit mindig nehéz elhinni róla, hogy egyszerre fényképész és író, hogy valamikor a Nők Lapjánál kezdte, majd kis túlzással a néphadsereg fotósaként folytatta. Azt viszont már könnyebb, hogy nem vált be, nem is válhatott be fotóriporterként. És nem a technikai tudás hiánya miatt, derült ki a Bazsányi Sándor vezette beszélgetésből. Sőt inkább a megléte miatt. Akkoriban ugyanis elvárták a fotóstól, hogy jóindulattal használja az optikát, a lencsevégre kapott világ lehetőleg ne a legrosszabb vonásait tárja fel. Az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje nevető és boldog embereket akart a lapban látni, ezt viszont csak hamisság árán érhette volna el. S bár szeretett volna megfelelni az igényeknek, hamar rájött, hogy ez voltaképpen a pszichológiai kizsákmányolás egy fajtája. Így nem csoda, ha fotóriporterként végül csődöt mondott.

Talán azért is, mert ő mindig komolyan vette a fotográfia legfontosabb szabályát: ne elbeszélj, hanem ábrázolj. Ne történeteket mesélj, hanem írd le a világot. Ne kommentálj, majd a képek beszélnek helyetted. És ez az írásra is igaz. Vagy legalábbis igaz volt a harmincas évekig, ameddig az amerikai irodalomba bele nem szólt Hollywood. A filmforgatókönyvek párbeszédekre és a hozzájuk vezető rövid mondatokra csupaszította le az irodalmat.

Nádas, aki nemrég elvállalta, hogy egy a kép és a szöveg közötti összefüggést boncolgató kiállítást rendezzen, azt a régi közvélekedést is cáfolta, hogy a kép ideje csupán egyetlen pillanat lenne. Azt tükrözné vissza. Csakhogy az a pillanat hosszú és hosszú évek készülődését foglalja magába, összesűrűsödött tapasztalatot, azt az időt, amikorra ember és gép már összeszokott. Hasonló ez az írás esetében is: akkor kell megnyomni a szöveg kioldógombját, amikor az észrevétel megtörtént. Amikor az író az eszével látni kezd. És az is vitatható, hogy a fényképpel időt ajándékozunk. Vagy ha már mindenáron ragaszkodunk ehhez a megállapításhoz, akkor a közös időt, a fénykép és a befogadó között megteremtődő közös időt nevezhetjük ajándéknak.

Arról is beszélt, hogy élete első képe egy bombatámadáshoz kapcsolódik. Kétéves lehetett akkor (17 évesen tanult meg fényképezni). A légnyomás, speciális fények és a törmelék képe maradt meg benne. Meg az, hogy háborús sérült. Sőt, teszi hozzá, mi mindannyian azok vagyunk. Európában és Magyarországon is. Mert aki átélte Budapest ostromát, az túlélő, s ilyen formában, még ha elhallgatja is, de továbbadja az élményt. Ha szeretettel is, de továbbadja a sérülést.

Természetesen szóba került a körtefasorozat kapcsán a halál élménye is. A sorozat fekete-fehéren kezdődött, hiszen ez a fotográfia igazi nyelve, ám egy nap radikális váltás történt. Keresni kezdett valamit, amivel megláthatja azt a fában, amit csak úgy nem lehet észrevenni. Egy polaroid kamera segítette ebben, mert az olyan különösen fényérzékeny, s már-már természetellenes színeket hoz elő. Később erre a célra vásárolt egy profi gépet, de annak a túl tökéletes képei már érdektelenek voltak a számára. (A tárlaton látható körtefasorozatba Bazsányi észrevétlenül egy színes képet is becsempészett. Majdnem ő sem vette észre, hívja fel később a figyelmet az apró rendezői trükkre.)

Majd az utolsó, szelíden provokáló kérdésre azt is elárulja, hogy nem tud aktot fényképezni. Az ugyanis egy laikus számára felfoghatatlan nehézségeket jelent. Ki kell találni a test és a háttér viszonyát, összefüggését. És néha emberi gyarlóságok ronthatják el a hatást. Ha bevág a bugyi például, és nyomot hagy a meztelen bőrön. Azt viszont mégsem lehet kérni valakitől, hogy a fotózás előtt hat óráig ne hordjon szinte semmit…

–Mindig is a fény érdekelt, azt fényképeztem. Csak látszólag érdekeltek a tárgyak vagy az emberek – mondja végül már a tárlatvezetésen, ahol szinte mozdulni sem lehet a tömegtől.

– De miért olyan kicsik? – kérdezi méltatlankodva egy hölgy, mert a Várakozó férfiak a Rudasban sorozat valóban kisebb méretű a többieknél. Három lépésről már alig látni.

– Azért, hogy tessék egészen közel menni hozzájuk – érkezik a válasz. Mert akkor például kiderül, hogy a férfiak esznek. S az majdnem olyan intim cselekvés, mint a szeretkezés. Csak ez utóbbira jóval súlyosabb tabuk rakódtak rá.

Még megtudjuk, hogyan mászott be a kerítésen át a zsidó temetőbe néhány képért, s hogy Örkény nem nagyon szerette a róla készült portrét, mert túl sötétnek találta. És tényleg: az arc egyik felét homály takarja. Valami nem tudás, ami viszont sokkal izgalmasabb a felfénylő vonásoknál.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.