Tiszta szerencse, hogy a fekete-fehér fotókhoz mondatok is társulnak, messzire vezető szövegek, amelyekről viszont már jóval könnyebb eldönteni, hogy bennük bujkál-e az egyik legrangosabb díj lehetősége vagy sem. A közönség bizonyos szempontból már el is döntötte a kérdést, hiszen zsúfolásig megtöltötte a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermét, ahonnan Nádas Péter egy kis beszélgetés után szubjektív tárlatvezetésre indul majd. Mit tesz a fény? címmel itt nyílt ugyanis kiállítás az 1959 és 2003 között készült fotóiból.

A szerző egy szelíden provokáló kérdésre azt is elárulta, hogy nem tud aktot fényképezni

Egy kicsit mindig nehéz elhinni róla, hogy egyszerre fényképész és író, hogy valamikor a Nők Lapjánál kezdte, majd kis túlzással a néphadsereg fotósaként folytatta. Azt viszont már könnyebb, hogy nem vált be, nem is válhatott be fotóriporterként. És nem a technikai tudás hiánya miatt, derült ki a Bazsányi Sándor vezette beszélgetésből. Sőt inkább a megléte miatt. Akkoriban ugyanis elvárták a fotóstól, hogy jóindulattal használja az optikát, a lencsevégre kapott világ lehetőleg ne a legrosszabb vonásait tárja fel. Az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje nevető és boldog embereket akart a lapban látni, ezt viszont csak hamisság árán érhette volna el. S bár szeretett volna megfelelni az igényeknek, hamar rájött, hogy ez voltaképpen a pszichológiai kizsákmányolás egy fajtája. Így nem csoda, ha fotóriporterként végül csődöt mondott.

Talán azért is, mert ő mindig komolyan vette a fotográfia legfontosabb szabályát: ne elbeszélj, hanem ábrázolj. Ne történeteket mesélj, hanem írd le a világot. Ne kommentálj, majd a képek beszélnek helyetted. És ez az írásra is igaz. Vagy legalábbis igaz volt a harmincas évekig, ameddig az amerikai irodalomba bele nem szólt Hollywood. A filmforgatókönyvek párbeszédekre és a hozzájuk vezető rövid mondatokra csupaszította le az irodalmat.

Nádas, aki nemrég elvállalta, hogy egy a kép és a szöveg közötti összefüggést boncolgató kiállítást rendezzen, azt a régi közvélekedést is cáfolta, hogy a kép ideje csupán egyetlen pillanat lenne. Azt tükrözné vissza. Csakhogy az a pillanat hosszú és hosszú évek készülődését foglalja magába, összesűrűsödött tapasztalatot, azt az időt, amikorra ember és gép már összeszokott. Hasonló ez az írás esetében is: akkor kell megnyomni a szöveg kioldógombját, amikor az észrevétel megtörtént. Amikor az író az eszével látni kezd. És az is vitatható, hogy a fényképpel időt ajándékozunk. Vagy ha már mindenáron ragaszkodunk ehhez a megállapításhoz, akkor a közös időt, a fénykép és a befogadó között megteremtődő közös időt nevezhetjük ajándéknak.

Arról is beszélt, hogy élete első képe egy bombatámadáshoz kapcsolódik. Kétéves lehetett akkor (17 évesen tanult meg fényképezni). A légnyomás, speciális fények és a törmelék képe maradt meg benne. Meg az, hogy háborús sérült. Sőt, teszi hozzá, mi mindannyian azok vagyunk. Európában és Magyarországon is. Mert aki átélte Budapest ostromát, az túlélő, s ilyen formában, még ha elhallgatja is, de továbbadja az élményt. Ha szeretettel is, de továbbadja a sérülést.

Természetesen szóba került a körtefasorozat kapcsán a halál élménye is. A sorozat fekete-fehéren kezdődött, hiszen ez a fotográfia igazi nyelve, ám egy nap radikális váltás történt. Keresni kezdett valamit, amivel megláthatja azt a fában, amit csak úgy nem lehet észrevenni. Egy polaroid kamera segítette ebben, mert az olyan különösen fényérzékeny, s már-már természetellenes színeket hoz elő. Később erre a célra vásárolt egy profi gépet, de annak a túl tökéletes képei már érdektelenek voltak a számára. (A tárlaton látható körtefasorozatba Bazsányi észrevétlenül egy színes képet is becsempészett. Majdnem ő sem vette észre, hívja fel később a figyelmet az apró rendezői trükkre.)

Majd az utolsó, szelíden provokáló kérdésre azt is elárulja, hogy nem tud aktot fényképezni. Az ugyanis egy laikus számára felfoghatatlan nehézségeket jelent. Ki kell találni a test és a háttér viszonyát, összefüggését. És néha emberi gyarlóságok ronthatják el a hatást. Ha bevág a bugyi például, és nyomot hagy a meztelen bőrön. Azt viszont mégsem lehet kérni valakitől, hogy a fotózás előtt hat óráig ne hordjon szinte semmit…

–Mindig is a fény érdekelt, azt fényképeztem. Csak látszólag érdekeltek a tárgyak vagy az emberek – mondja végül már a tárlatvezetésen, ahol szinte mozdulni sem lehet a tömegtől.

– De miért olyan kicsik? – kérdezi méltatlankodva egy hölgy, mert a Várakozó férfiak a Rudasban sorozat valóban kisebb méretű a többieknél. Három lépésről már alig látni.

– Azért, hogy tessék egészen közel menni hozzájuk – érkezik a válasz. Mert akkor például kiderül, hogy a férfiak esznek. S az majdnem olyan intim cselekvés, mint a szeretkezés. Csak ez utóbbira jóval súlyosabb tabuk rakódtak rá.

Még megtudjuk, hogyan mászott be a kerítésen át a zsidó temetőbe néhány képért, s hogy Örkény nem nagyon szerette a róla készült portrét, mert túl sötétnek találta. És tényleg: az arc egyik felét homály takarja. Valami nem tudás, ami viszont sokkal izgalmasabb a felfénylő vonásoknál.