Fáy Miklós: Mexico lindo
Azért jó, hogy nincs új három tenor, mert most lehet vitatkozni, ki lenne az. Alagna, Cura (na jó, ő nem), Flórez, Villazón, Kaufmann, Vargas. Ramón Vargas, ő talán mindenkinél beférne a legjobbak közé, az szinte biztos. Csak hallgatja az ember ezt a barátságos külsejű, mosolygós embert, amerikai filmekben ilyen arcokra szokták bízni a drogbáró szerepét, pedig nem tudná meggyőzően alakítani, mert mindig vidám a szeme. Nagyon szép a hangja. Kell hozzá pár perc, amíg kiderül, és nem csak azért, mert ő a második szám, és az első egy meglehetősen bágyadozó Don Giovanni-nyitány. Kicsit büszke vagyok magamra, hogy rögtön megismerem hangzásról a Rádiózenekart, ez a furcsa, fémes súrlódás a hegedűszólamban teljesen egyéni. Nem szép, de egyéni. Aztán két ária az operából. Az elsőnél kellemetlen izgalom, valami pléhszerű zörgés hallható az énekes torkából, világos, hogy nem állandó elem, de vajon betegség, beénekeletlenség, balszerencse?
Elmúlik, úgyhogy csak balszerencse. Meg nem is számít, a második áriában, az Il mio tesoróban olyan szédületesen biztos a hosszú-hosszú frázis, annyira végtelen, és mégsem az a hallgató érzése, hogy az utolsó csepp levegő is kijött a tenoristából, hogy szinte fölcsattan a taps, mintha háromszor átúszta volna a víz alatt a százméteres medencét. Abszolút bravúros Ramón Vargas légzéstechnikája, de nem ezért, nem csak ezért szeretjük. Szép a hang, és bár harminc éve a színpadon, ahogy a feje fölé függesztett szöveg mondja, és több mint negyven éve énekel közönség előtt, tökéletes állapotban, fiatalnak maradt meg a hangja, ma is könnyedén, vidáman énekli ezeket a fényes Mozartokat.
A koncert máskülönben úgy halad, ahogy ezek a gálaestek szoktak. Nem emlékszem, mikor voltam olyan áriaesten, ahol nem adták volna elő A végzet hatalma nyitányát, itt is megtörtént, és nem tudom megmondani, karmesteri vagy zenekari okból volt nagyon fárasztó, egy új oboista biztosan nem ártana. De van a zenekari játéknak más oldala is, feltűnően szép volt a hegedűszóló a Thais Meditációban, ahogy a Manon Lescautintermezzo indulásakor a cselló és a brácsa szólója is.
Ramón Vargas pedig rendületlenül nagyszerű, koncentrált, elegáns, szép hangú. Kicsit talán túlságosan is óvatos, vigyáz a hangjára, és lehet, hogy a tenoristákat elsősorban nem a józanságukért szeretjük, de a tartós szép hangnak ez az ára. A Giocondából az ária némileg rázós, egy elkapkodott belépés miatt inog néhány másodpercig a zene, de rendbe jön minden, a Boccanegra pedig friss és erőteljes, ezt énekelte a minap Bécsben is, Domingo mellett.
A koncert vége mariachi dalok, a magyarországi mexikói közösség nagy örömére. Amúgy mókás, mert a Los Caballeros zenekar sombrerós horvátokból áll, szőke legény hegedül intenzíven, a hasát kidugva, négy gitáros, két trombitás, a hangzás tökéletesen autentikusnak tűnik, Vargas pedig oldottan, jókedvvel és a koncert során többszörösen is bizonyított káprázatos levegőkkel énekel, most végre bele is lehet tapsolni, amikor már tizenöt másodperce tartja a hangot, és csak utána kezdi a frázist cifrázni. Egyszer meghallgatnám úgy is az énekest, hogy a mariachival kezd, és ezt a felszabadultságot viszi át az operaáriákba, de ez csak akadékoskodás. Voltaképpen akárhányszor meghallgatnám, úgy, ahogy van.
