Ron Jones nem boldogult a diákjaival. Kaliforniai középiskolásainak sehogy sem fért a fejébe, miért is kellene megérteniük a saját vérébe húsz éve belealvadt, távoli Európát (1967-et írtak akkor), a második világháborút, a nemzetiszocializmust. Gondolt egy merészet Jones tanár úr: mozgalmat alapított az iskolában – szigorú szabályokkal a követőknek, súlyos büntetésekkel a parancsszegőknek. A sosem tapasztalt közösségi érzés több tucat kamaszt megszédített, Jones pedig később nyilvánosan beismerte, hogy tanítványai feltétel nélküli odaadása őt magát is. Hogy a túl jól sikerült kísérlet önműködő mechanizmusait idejében megfékezze, a pedagógus két hét után feloszlatta az álmozgalmat, aztán megmutatta növendékeinek, hogy a viselkedésük hányféle ponton rímelt az egykori náci ifjúsági szervezetek működésére.

A tinik szerint A harmadik hullám „durva” előadás: nyílt társadalomkritika

Ezt az amerikai kísérletet vette alapul, tűzdelte fikciós elemekkel és adta ki regényként egy Todd Strasser (írói álnevén Morton Rhue) nevű amerikai szerző 1981-ben, Die Welle (A hullám) címen. És Ron Jones The Third Wave (A harmadik hullám) nevű projektjére alapozta filmjét a rendező-forgatókönyvíró, Dennis Gansel is, 2008-ban. Tragédiába torkolló történetével 2,5 millió nézőt vitt be a németországi mozikba, kritikusai közül többen azt javasolták, hogy a művet oktassák a középiskolákban.

– Hogy kerül most ez az anyag a Bárka Színházba? – kérdeztük a napokban Budapesten bemutatott ifjúsági előadás, A harmadik hullám egyik alkotóját, Vidovszky Györgyöt.

– Nem csináltam még politikai témájú előadást, de ami ma Magyarországon történik, amellett nem lehet szó nélkül elmenni – vallja a drámapedagógus, aki ráadásul soha nem akart „színházrendező” lenni. Véletlen találták meg ezek a feladatok – meséli –, mialatt dráma- és médiatanárként dolgozott a Vörösmarty gimnáziumban. És mivel jó ideje belülről látja a hazai oktatási rendszert, tudja, hogy az agyonterhelt pedagógusoknak nem árt más szektorokból „besegíteni”. – A tantestületek örülnek, ha a tananyaggal megbirkóznak. A személyiségfejlesztésre a legkevesebb helyen marad kapacitás, sőt igény. Azt ugyanis még a drámatagozatos iskolákban is felőrli a piaci szemlélet: egyre inkább az számít, ami forintra, felvételi pontra váltható. Másrészt a pedagógusokat az elmúlt húsz évben kizsigerelte a rendszer. Emelkednek az óraszámok, növekszik az adminisztráció, 3-4 évenként változik a szemlélet, új módszerek, tankönyvek, technikai újítások jönnek. Csoda, hogy maradt még fejlődőképes, nyitott, példaképnek való tanár Magyarországon.

Olyan típusú projekthétnek, mint amilyen A harmadik hullám című Bárka-előadásban szerepel, és ahol a tantestület 5 napon át a demokrácia, az anarchia meg az autokrácia természetét igyekszik megragadni a diákokkal együtt, csoportmunkában, Vidovszky szerint alig van realitása nálunk. Nemcsak idő- és energiahiány miatt, hanem azért is, mert a hazai rendszer 90 százalékban még mindig a frontális oktatáson alapul. – A tanár beszél, az osztály figyel. Ez igényli a legkisebb befektetést a pedagógustól, és ez a legunalmasabb is a diáknak. Bár a különböző drámamódszereket már bőven „nagykorú” technikáknak lehetne nevezni – mondja a rendező –, hiszen évtizedek óta használják őket különböző témák feldolgozásához a világ számtalan iskolájában, a drámapedagógia, a csoportmunka és a projektfeladatok nálunk valamiért alig férnek be a tantervbe.

Szerencsére a színházzal már nem ilyen szomorú a helyzet. Vidovszky annyira jól emlékszik még, hogy utálta ifjú korában a hazai előadásokat, hogy azóta is folyton kérdezgeti magát rendezés közben: vajon unnám-e ezt is kamaszként, ha a túloldalról nézném?

Ezért alkotótársával, az író Tasnádi Istvánnal, a Kolibri Színházat vezető Novák Jánossal, a Bárka igazgatójával, Seress Zoltánnal és még jó néhány magyarországi alkotóval együtt célzottan keresi a tinédzsertémákat az elmúlt évekből. Ahhoz képest, hogy Vidovszky az Iskola a határon színpadi adaptációjával aratta egyik első és legnagyobb sikerét, aztán A legyek urával, most már egyre „belemenősebb”, ahogy fiatal színészei mondanák, témáival és formanyelvével egyaránt. Ott az Anna Frank jegyzetek, aztán Tasnádi írt darabot a kamaszok internetfüggőségéről szóló, 2010-es Cyber Cyrano-rendezéséhez, és együtt dolgoztak tavaly a West-Balkán tragédiáján alapuló, végletekig provokatív East Balkán című előadáson is. Ez utóbbi nemcsak a budapesti tizenévesek éjszakai ámokfutásaiba avatta be a döbbent szülőket, hanem a szülők harminc évvel korábbi bulizási szokásaiból is megsúgott néhányat a döbbent kamaszoknak.

A harmadik hullám viszont ennél is „durvább”, ahogy egy tini fogalmazott a Bárka Színház ruhatárában. Ez az előadás nyílt társadalomkritika. Egy kicsi forradalom – ezt beszélik legalábbis a városban, Vidovszky pedig csak annyiban szabadkozik, hogy ő biztosan naiv, de váltig hisz benne, hogy párbeszédre mindig van lehetőség. Most is ez volna a cél. – Azt hiszem, a demokráciáról való gondolkodásunk legalább olyan zavaros, mint ahogyan ezt az előadásunk demokráciajelenete bemutatja. Senki sem érti pontosan, mit jelent, viszont az emberek nagy része becsapva, kisemmizve, dezinformálva érzi magát. Mert túl sokszor hazudtak nekik. Ez a darab körülbelül ennyit állít. Azt elismerem, hogy vitagerjesztő kísérlet, de fontos, hogy nem egyetlen pártot és annak módszereit állítja célkeresztbe.

Érdekes, hogy az előadáson elhangzó kvázi programbeszéd (az autokráciafoglalkozásokat vezető és a Hullám mozgalmát életre hívó tanár, Kristóf szájából) mindenkit másra emlékeztet – meséli a rendező. – Volt olyan néző, akinek „csak” Hitler jutott eszébe az önjelölt vezér fröcsögő monológjáról. Másoknak Vona Gábor. És akadt olyan, aki még a Jobbik vezérénél is veszélyesebbnek érzi Orbán Viktor szónoklatait, ezért azt hallotta ki a saját erejétől megrészegült pedagógus szavaiból. Pedig mi csak az ismert retorikai panelekből raktuk össze ezt a beszédet. Hogyan lehet beleszeretni a hatalomba? – erről szól ez a színház. Meg arról, hogy alig maradt az országunkban érték, eszme, amely ne volna még összemocskolva. Amely mellé odaállhatnának a fiatalok. Körülöttük mindenki összevissza beszél, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a nagyobb adut mondó, a világos, ikonszerű képekben beszélő politikai erő vagy annak ifjúsági szervezete ekkora erővel csábítja őket. Hiszen hatalmas bennük a közösséghez tartozás igénye. Annyira primitíven működnek ezek a hatások, és éppen ez a félelmetes bennük. Ezért muszáj felhívnunk a figyelmet, milyen lehetetlen helyzetbe kerültünk. Hisszük, hogy ez az előadás bowlinggolyó lehet, amellyel mi most minden bábut ledöntünk.