Forgács Péter rendező mostanában szívesen nehezíti meg saját dolgát azzal, hogy minden módon megpróbálja a teljes játék- és nézőteret a darab helyszínévé varázsolni. Ha tehetné, bizonyára az egész színházat, de talán még a környékét is bedíszletezné egy-egy előadáshoz.

Füzér Anni látványtervező teljes egészében tárgyalóteremmé alakította a Krúdy Kamarát

A Bárkán nemrég bemutatott rendezésében még a jegyszedők is vasutassapkát viseltek, az előtérben kivetítőn vonat közlekedett, merthogy a Vasárnap 16:48 címmel átalakított Ödön von Horváth-darab, A végítélet napja egy állomásfőnökről szól, és nagyrészt a restiben játszódik.

Most Nyíregyházán a Krúdy Kamarát teljes egészében tárgyalóteremmé, pontosabban munkahelyi tárgyalóvá alakította Füzér Anni látványtervező Kleist közigazgatási komédiájához, amelyet Forgách András szövegváltozatában adnak. Egyetlen hatalmas asztal foglalja el a termet, amelyet két sorban ülnek körül a nézők, az asztalközeli sor még ásványvizet is kap, pedig a mű tárgya nem holmi értekezlet, hanem egy per, az eltört korsó ügye.

A cél persze világos, az események részeseivé kellene válnunk, azt kellene éreznünk, velünk is történnek a dolgok. És ezt szolgálná az is, ami ma már szinte kötelező, hogy a jó kétszáz éves történetet mai ruhákban adják elő, öltönyt, farmert viselnek a színészek. A fővárosi főhivatalnok autón érkezik az üvegajtó elé, és mobiltelefonnal fényképez. Mindezzel semmi baj, de nem változtathat azon, hogy alapvetően mégiscsak a játék ereje ragad meg vagy taszít el.

A játékot pedig ezúttal erősen akadályozza a tér elrendezése. Az asztal medenceszerű mélyedést vesz körül, mind a négy oldala közepén egy-egy emelvény áll. Az asztalt meg kell kerülni néha, máskor át kell kelni rajta, vagy éppen rajta történnek a dolgok. De olykor még a terem melletti, üvegajtón túli tér is játszik, láthatjuk egyes szereplők érkezését, távozását, várakozását.

E rengeteg bonyodalomhoz képest nem is rossz az előadás. A nem éppen egyszerű történet elég világosan kibontakozik. Horváth László Attila színészi ereje pedig minden akadályt legyőz: Ádám bírója hatalmas alakítás. Fantasztikus hangokat képes kicsalni magából a helyi érdekű fiókzsarnok jellemzésére, szánalmas másnapos ébredésének érzékeltetésére. Szeméből látni az ostoba ravaszkodást, amellyel igyekszik kikerülni a veszélyes helyzetekből, és próbálja megfélemlíteni a veszedelmes tanúkat.

Egy falusi ellen-Oidipusz folytat itt önvédelmi nyomozást, nehogy az igazság kiderüljön. Talán kicsit nagyobb is a kelleténél ez az alakítás. Néha túlszínezett, túlfeszített, és nemigen akad partner hozzá. Pásztor Pál fővárosból érkezett revizora elegáns, ifjú világfi, az igazságnál jobban érdekli a bunkó vidékiekkel űzött játék öröme. Vicei Zsolt jegyzőként fürkésző szemmel vizslatja, hol talál fogást főnökén, miképpen ülhetne a helyére. Vaszkó Bence káprázatosan együgyű, megkapóan jámbor, őszintén ostoba fiatalembert játszik tökéletes illúziót keltve.

Horváth Rékát, az ördöngös képzelgésekre hajlamos koronatanút valóságos tuskóvá merevedve hozzák a színre, kezében a tárgyi bizonyítékkal, a száraz szőlővenyigék közé akadt parókával fektetik az asztalra. Vallomása után ismét merevre ájul. A parókát Horváth László Attila a gallyakkal együtt kapja a fejére. Jenei Judit arcán mély, sápadt feszültséggel adja a kínos helyzetében szinte végig szigorúan hallgató fiatal lányt. Dühödt méltósággal viseli fölfelé fésült frizuráját, egész mai kamasz kelléktárát.

Az igazságot feltáró végső vallomása közben Ádám bíró szavait Horváth László Attila hangszóróból szinkronizálja. Mintha valóban maga a sátán szólna a lány szájából, ahogyan azt a középkor óta szokás elképzelni. A rendező tehát előbb be akar vonni egy köznapi történetbe, majd szereplőivel együtt a pokolra akar küldeni. Dicséretes szándék, bár nehéz követni. Az előadást végül a revizor beletörődő töprengése zárja, amelyet brutális zene kísér.