Haneke mögött az űr
Tulajdonképpen kisebb botránnyal ért volna fel, ha a lista nem így alakul. Hanekét lehet szeretni vagy nem szeretni, de ő most a legfontosabb élő és aktív európai filmes, a Szerelem pedig pályafutásának talán a legerősebb műve.
Azon viszont már lehet morfondírozni, hogy Haneke miért viselkedik lekezelően, amikor az Európai Filmakadémia elhalmozza elismerésekkel. Mindenesetre tény, hogy egy mosoly nem sok, de annyi sem volt az arcán, amikor újra és újra felvonult a színpadra a szobrocskákért, de hát ő már csak ilyen szigorú és szikár alkat. Akkor már a szemünk sem rebbent, amikor kizárólag németül volt hajlandó megszólalni: ahogy egyszer megfogalmazta, ezzel az identitását fejezi ki.
Az viszont látványos közjátéknak számított, ahogy a színpadra rendelt tolmáccsal egymásra licitáltak, ki tol ki jobban a másikkal. Hanake szinte egy levegővel mondta el a mondandóját, amit a fordító hölgy igencsak „tömörített”, ezt viszont a rendező tette erélyesen szóvá. Amikor másodszor ment fel a színpadra, történelmi tettre szánta el magát: a színvonaltalan fordításra hivatkozva angolul mondott köszönetet, a tolmács pedig demonstratív módon elkezdte őt németre fordítani.
Ezt a közjátékot még Anke Engelke műsorvezető németes poénjai sem tudták felülmúlni, feledtetni meg pláne nem – nagy a lelkük ezeknek a büszke népeknek itt, Máltán. Az európai film egyébként meg bajban van. Az erre tett konkrét utalásokat most először lehetett felfedezni az ünnepségen: hogy megtörtént, jól mutatja, hogy a filmakadémiát komolyan foglalkoztatja az öreg kontinensen végigsöprő mozgóképes és gazdasági válság. Neves alkotóink nagy szavakkal igyekeztek hangsúlyozni, hogy ezekben a nehéz időkben pont a mozgóképek segítségével elmesélt történetek, a bennük felmutatott sorsok nagy szerepet játszhatnak abban, hogy Európa egyben maradjon.
Egyetértünk a művészekkel, és reméljük, hogy a most indított kampány nem késői próbálkozás. Tekintve, hogy 2012-t igencsak sajátos esztendőként kell majd beírni a filmtörténetbe: rekordmennyiségű film készült, ugyanakkor a nézőszám minden idők egyik legalacsonyabbika lesz.
Azt a véleményt viszont már nem osztjuk teljes meggyőződéssel, hogy a nézői érdektelenség oka az amerikai film térhódítása és maguk a multiplexek, melyek Hollywood érdekeit szolgálják. Abba is érdemes lenne belegondolni, hogy bár a filmakadémia huszonhét filmet emelt ki „megnézésre kötelezőnek”, de azért Michael Haneke Szerelem című műve nagyon kimagaslik a mezőnyből. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a mezőny többi címét nem lehet fenntartások nélkül komolyan venni.
Azt pont Szabó István emelte ki az egyik „előregyártott” bejátszásban, hogy a változó világra a fiataloknak kell reagálniuk, úgy, hogy már az új nézők ízlésének megfelelő filmeket alkotnak. Csupán az a nagy kérdés, hogy hol vannak ezek a fiatalok. Beszédes, hogy a legjobb első filmes díját besöprő holland Boudewjin Koole (Kauwboy című művét ismerték el) negyvenhét éves. A Haneke árnyékában szinte eltűnő dán Thomas Vinterberg, a The Hunt (Vadászat) rendezője pedig, akinek most meg kellett elégednie a forgatókönyvírói elismeréssel, mindmáig nem tudta megismételni első művének, a Születésnapnak (1997) a sikerét.
Az persze természetes, hogy az európai filmművészmúlt számos kiemelkedő eredménye méltó az elismerése. Az idén a világ filmművészetében az európai film képviselőjeként véghezvitt munkájáért díjjal tüntették ki Helen Mirrent (ennek örömére Michael Gambon minden idők legrövidebb laudációját adta elő), az életműdíjat pedig az olasz képíró, Bernardo Bertolucci kapta. Mindkettőjüket állva tapsolva tisztelte meg a gála közönsége.
A resztli elismerések aztán már szépen eloszlottak. Két díj jutott a Shame – A szégyentelen című brit mozinak (legjobb operatőr: Sean Bobbit, legjobb vágó: Joe Walker), csakúgy mint a szintén brit Suszter, szabó, baka, kém című kémdrámának (legjobb zeneszerző: Alberto Iglesias, legjobb látványtervező: Maria Djurkovic). (Az utóbbi érdekessége, számunkra legalábbis, hogy részben Budapesten forgatták.) A legjobb animációs film a cseh–német–szlovák koprodukcióban készült Alios Nebel lett, Helena Danielsson svéd producer pedig az Eurimages Európai Koprodukciós Díját vehette át.
A legfurcsább helyzet egy éppen hogy nem szakmai elismerés körül állt elő: a közönségdíjas alkotás a belga Hasta la vista lett, amely olyan produkciókat utasított maga mögé, mint a The Artist – A némafilmes vagy az Életrevalók. Mondanunk se kell talán, hogy mindenki (minket is beleértve) az utóbbi győzelmére fogadott, már csak azért is, mert milliók látták Európa-szerte.
A jubileumi díjkiosztó sajnos nem hozott semmilyen diadalt a magyar filmművészetnek. Mint arról korábban már beszámoltunk, Fliegauf Bence műve, a Csak a szél még csak be se jutott a nagyfilmek versenyébe. A legjobb rövidfi lmnek járó Európai Filmdíjat a román Tudor Giurgiu (rendező, producer és a kolozsvári fesztivál igazgatója) Superman, Spiderman sau Batman (Superman, Pókember vagy Batman) című alkotása nyerte, a sokak által esélyesnek tartott, Till Attila rendezte Csicskát ütve ki a nyeregből.
A hét végi rendezvény másik magyar vonatkozása az volt, hogy Máltán a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) tárgyalásokat folytatott arról, hogy 2014-ben Budapesten legyen a Európai Filmdíjak ünnepélyes átadója. Információink szerint erre van is esély, még akkor is, ha az Európai Filmakadémia több vezetőségi tagja nem szimpatizál Andy Vajna kormánybiztos reformjaival, sőt korábban nyíltan támadták az új finanszírozási rendszert. Ugyanakkor az MNF már az idei gála egyik támogatója volt (tízezer euróval járult hozzá a megrendezéshez az alap), ami nyilván sokat változtatott a helyzet megítélésén. A 2014-es ceremóniára egyébként Riga, Odessza és Mallorca is pályázik, és információink szerint a házigazdaszerep több mint félmilliárd forintos vállalással jár együtt.
