Vida Gábor eddig nem azzal keltett figyelmet, hogy – ha törikszakad – megújítja a magyar prózát. Művei nem viselték újítási kényszerképzet vagy feltűnési hóbort nyomait. Azt nyújtották, amit a jó prózának – a szép prózának – kínálnia illik: rugalmas történetet, bársonyos stílust, lényegre tapintó komolyságot.

Az író új kötete tizenegy elbeszélést fog össze. Az anyag elsődleges, tényszerű háttere a közelmúlt, közeljelen romániai hétköznapjainak világa: kisvárosi, havasi, szorongatott emberek fiatalon vagy reményfogytán középkorukban, már az emlékek mérlegelésének idejében. Egy fiú és egy lány szerelmi bimbózása asztalitenisz, azaz pingpongjáték közben; egy sakkozássorozat alatti összemelegedés; egy kapus tűnődése a gól elszenvedésének természetéről; egy tolószékes különc városszórakoztató gyakorlatai; egy filmes nő hosszadalmas monológja szakítás után; és mások.

Tudjuk, egyetlen műfajban sem a nyers téma a fontos. Hanem mi? Ami a téma kibontása körül – mint delejező élettapasztalat, írói megfigyeléstömeg, saját létlátomás – nem tolakodó stiláris mutatványként a művekben feldereng.

Vida Gábor többnyire biztos felütéssel exponál, műveinek túl szemérmes, és mintegy a gyeplőt elengedő, meglazult belső modellálása azonban hamar láthatatlanná teszi írásainak elsődleges témáit, és azt az írói érdeket is, amely a sorok mögött munkál. Eleinte helyeseljük a stílus tartózkodó hangnemét, a lendületes részletezés adatait, sőt az éleslátás mámorát, – de előbb-utóbb tapintatosan firtatni kezdjük az írások mélyebb érdekét, a drámai csomópontokat, a művészi intenciót.

Minthogy a szövegek inkább a lírai illusztrációt és a gördülékenységet meg-megakasztó tűnődést kedvelik, s haladtukban sokszor egyenesen bújtatják a történeti szálat, a művek második harmadától fogva némi követelőző nyugtalanság vesz erőt az olvasón. A talányos drámaiság, a vázlatos jellemek, a szereplők tetteinek elmosódása, a következetes cselekményfejlesztés hiánya, a tartószerkezet meg-megrokkanása, a lehetséges ellentétek kidolgozatlan – vagy elhamarkodottan ábrázolt – torlasztása: mind-mind azt idézi elő, hogy hálátlanul, megelégületlenül tesszük le a könyvet.

Az író iránti – korábbi műveivel megalapozott – rokonszenv nem pótolja lelkesedésünket, és végül azt kérdezzük: csak ugyan más emberként lépünk-e ki a novellák világából, mint amilyenként oda beléptünk. Mert minden kritikai ágaskodás ellenére Vida Gábor írásaiban érzékelünk valami olyasmit, amit másutt alig-alig: az írói tökéletességgel szembeni igényt, szinte bűntudatot. Ez az író úgy ír, mintha mindig először kezdene el valamit, és szövegeitől a halhatatlanság segítségét várná. Könyvének nagy erénye nyilvánvaló: a romániai valóság – az író gazdag alapterületének – névtelen bánatát, reménytelen vereségeit, egész életekre kiható apró bukásait kíméletlenül rögzíti.

Vida tudja: az élet nem begyógyítja, csak átlényegíti a sebeket. Ha begyógyítaná, elérhetné, hogy ne tekintsük szenvedésnek, ami szenvedés volt. A kötet három legszebb írása, úgy tűnik: a Gólkeserű, A fölösleges gondolat és a Jelenetek egy erdélyi filmből. Utóbbi megrendítő dolgokat mond a magányról.

Ez a betét súlyos és megkapó reflexió: A magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít.

Vida erénye, hogy sokszor pompás szóválasztással, egy-egy tájnyelvi fordulattal vagy érzékletes hasonlattal kápráztatja el az olvasót. A Gólkeserűből idézek egy emlékezetes költői helyet: „Olyan csend van bennem, mint amikor egy vén fülesbagoly rugaszkodik el a fáról, és bár egész lassú az a szárnycsapás, elképesztő gyorsan repül.” Olykor erdélyi szavakkal, tájszavakká ritkult kifejezésekkel gazdagítja stílusát. Mi az a sátés fű? Most már tudjuk: vizenyős lápon termő, sással elegy fűféle. Vagy milyen az a félvágás szekér? Most már – ismét! – tudjuk: keskeny tengelyű szekér (hiszen a szó, a magyar írásbeliségben, 1730-as születésű; akkortól datáljuk).

Az író nem egyszerűen tájszavakat emel az irodalmi nyelvbe, hanem olyan kifejezéseket, amelyek a régi magyar nyelv alapszókincséhez tartoztak, de főként Erdélyben őrződtek meg. És hogy Vida egy szellemes megfigyelésével zárjam: a fölösleges gondolatok életveszélyesek… S mire felfognánk ennek értelmét, máris azzal fejeli meg: de akár a jó gondolataid is megölhetnek. Bármit gondoljunk is a kötetről, a legnagyobb mértékben nyitottak maradunk a következő Vida-könyvekre. Minden új kötet az előzőekben csírázó ígéretet is felerősítheti.