Ez a könyv valóban hiánypótló, csak nem annyira, amennyire a címe ígéri. Nem állíthatjuk, hogy immáron megíródott a magyar népi mozgalom története. Ahhoz azért sokkal részletesebb eseménytörténet, politikatörténeti elemzés, levéltári kutatómunka kell. A szerző az ismert műveken, szakmunkákon túl csupán néhány dossziét nézett át abban a levéltárban (ÁBTL), amelynek a munkatársa.

A népi mozgalom történetének feltárásához ez azért kevés. Az elméleti kiindulópont sem igazán alkalmas hozzá. A könyv a nagyvilág agrárpopulista, szövetkezeti mozgalmainak leírásával kezdődik – Skandináviától Amerikán át Argentínáig. Ám ez a rész leválik a mű törzsanyagáról, amely sokkal inkább cáfolja, mintsem igazolja a szerző tézisét, miszerint a magyar népi mozgalom erősebben köthető ezekhez a távoli példákhoz, mint a narodnyik és völkisch hagyományhoz, valamint a környező országok agrárpolitikai irányzataihoz.

Ez a könyv a népi, vagy igazából a népi mozgalomhoz tartozó tollforgatók életműveinek magvas és nagyon megbízható olvasónaplója. Mint ilyen, fölöttébb hasznos és egészséges olvasmány.

Minden pozitív és negatív előítélet, kellemes leegyszerűsítés útjába áll és sok-sok fontos tényezőt kiemel a feledésből. Hatékony lázcsillapítója lehetne görcsös közéletünknek, ha be lehetne annak ilyesmit adni. Mindenkiről kiderül, hogy nem egészen és nem mindig volt olyan, amilyennek hívei és ellenségei emlékezetében él. Mindenki sokkal bonyolultabb az emlékezeténél, és ezt a bonyolultságot csak az tudja felmutatni, aki az elemzett életművek minden rejtett zugába benéz, minden ellentmondással szembenéz és a szellemi kényelemszeretet minden kísértésének ellenáll.

Papp István ilyen, erős morállal rendelkező szerző, s ez az erénye alighanem valamennyi fogyatékosságánál fontosabb. Ennek is köszönhető például a Szabó Dezsőről adott kivételesen értékes pályarajza, melyben úgy sűrűsödnek össze, olyan közelről felelnek egymásra a kultuszíró erényei és bűnei, erősségei és gyengeségei, ahogy azt másutt még nemigen olvashattuk. Nem emlékszem olyan írásra, melyből jobban meg lehetne érteni Szabó Dezső hatalmas vonzó és taszító erejét.

Papp István szigorúan lezárja a vizsgálódását a rendszerváltásnál, és nagyon ritkán tesz utalást a jelenre. Érdemes felidézni ezen ritka utalások egyikét. Ez Illyés Gyula nagy vihart kavart 1933-as írásához, a Pusztuláshoz kapcsolódik. Ma már arra is kevesen emlékeznek, hogy „a magyarság demográfiai katasztrófájáról” szóló írások ezen ősklasszikusa a Nyugatban jelent meg, a Nyugat karolta föl a témát.

Az a Budapest pedig, amelyről Illyés ekkor „érezte először”, hogy „nincs Magyarországon”, mindenekelőtt Horthy Budapestje, a magyar parasztság önpusztítása mögött álló nagybirtokrendszert fenntartó Budapest volt. Papp mindezek mellett arra a tényre emlékeztet, ami a legkevésbé kurrens, hogy ti. Illyés hangsúlyozottan univerzalista-globalista, kvázi kozmopolita szemlélettel képviselte a „magyar ügyet” (bár persze ő sem volt ebben – miként szinte senki szinte semmiben – egész életén át következetes).

„Illyés erkölcsi erejét, értékállóságát többek között az adja, hogy a szűken vett magyar ügyet képes volt egyetemes szempontok szerint is értelmezni: (...) »Ha a magyarság pártján állok, az szinte kozmopolitizmusból teszem. Akármelyik belső afrikai törzs ügyében is megtenném, ahogy Gide tette. A népek íratlan nemzetközi jogára hivatkozom.« Ez a szemlélet markánsan eltér a sérelmi alapú magyar nacionalizmus hagyományos megközelítésétől, de a későbbi évtizedekben, és különösen manapság nem ez vált uralkodó szemléletté.” Hát, nem.

A népi mozgalom a maga reménytelenül keresett harmadik útján az autoriter Horthy-rendszerből és a hagyományos paraszti életformából kivezető utat kereste. Éppen ellenkező irányba ment volna tehát azon a nem létező úton, mint a manapság uralkodó „harmadikutas” kurzus. Nyilván erről olvashatunk majd abban a könyvben, amit emennek az utolsó mondata „talánra” ígér, s melynek az lesz a tárgya, hogy miként „sáfárkodik” a jelen a népi mozgalom örökségével.