Micsoda lúzerek vagyunk!

2012-11-30

Végre egy film, amely a mi életünkről szól. És csak arról. Csendesen, érzékenyen, könnyekig meghatóan. Végre jött egy művész, aki nem távolságtartással tapogatta a megfoghatatlan igazságot, hanem volt ereje azonosulni az igazságtalansággal.

Nagy teher tehetetlenül szembesülni az igazságtalansággal, de ki tudja, hátha egyszer elég lesz belőle, és lerázunk magunkról minden világot, amelyet a kiszolgáltatottság mozgat. „Eszünk és boldogok leszünk” – csiholja az örömöt gyerekében egy férfi a kisvendéglő asztalánál. Ám mosolya szakadozott, derűje gondterhelt. Vajon mennyit kell majd fizetnie az ételért, a borért? És ha ki tudja fizetni ezt a számlát, marad-e pénz a többire? Biztosan jó, hogy itt ül? Hiszen lehet, hogy elveszti a munkáját, és akkor... De nem, nem fogja elveszteni, nem, nem, nem, semmi baj. Jobb elővenni egy papírt, mindent szépen végigszámolni. Ennyi a fizetés, ott van még valamennyi segély is, akkor lakbér rendben, enni is lesz mit, igen, egyszer vendéglőbe is lehet menni. Legfeljebb nemmindig lehet valamennyit félretenni. Csak hát így mi lesz, ha elküldik?

Most még megvan, ami kell, de nem lehet örülni neki, mert lehet, hogy holnap már nem lesz meg. Engedelmesen kell hát dolgozni, mert lehet, hogy holnap már nincs munka. Így élünk, mindegy, hogy melyik vendéglőben, cukrászdában, szállodában ülünk. Semmit sem tudunk nyugodtan élvezni, állandóan rossz érzés lappang bennünk. Megint megszorítások várhatók, talán átszerveznek minket, talán új főnökünk lesz, talán leépítenek. Jó helyen van a pénzünk?

Megrázó ez a jelenünkről szóló film, a Biciklitolvajok, amely 64 éve készült. Nagyon ránk fér egy kis neorealizmus. Bár lehet, hogy olyan gyávák vagyunk már, hogy megpróbáljuk mosolyogva fogadni a kétségbeesettség képsorait: – Micsoda lúzer pasas! Hagyja, hogy elvigyék a biciklijét. És képtelen lopni magának egy újat!