Mélybe vetődő művészek

2012-11-30

Mi, mélybe vetődő művészek itt állunk a szakadék szélén, készen arra, hogy testünket kilódítsuk a semmibe. Néhány perccel ezelőtt még olcsó műsorfüzeteket osztogattunk, sétáltunk a hegytetőn ácsorgó nézők között, akik olyan fénytelen és rémült tekintettel néztek ránk, akár a piac csatakos ponyváin heverő, végítéletre készülődő halak. Az egyre homályosabb szemek zavart mocsarában bolyongtunk, miközben a hegytetőn ácsorgóknak biztató szavakat suttogtunk, arcunkon kötelező és letörölhetetlen volt a mosoly, magabiztos, kissé fölényes és persze titokzatos. Volt, aki hozzánk lépett, és úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de, mint az álmokban szokás, hang nem jött ki a torkán. Volt, aki csak a köpenyünk szélét érintette meg, mintha áldást osztana, vagy mintha éppenséggel áldást várna. A nap már majdnem a horizont mögé süllyedt, kitelt az időnk. Elhúzódtunk a nézőseregtől, hátrálva búcsút intettünk, majd megfordultunk, és egymás mellett haladva, lassú lépésekkel megközelítettük a szakadékot.

Most pedig itt állunk a szakadék szélén. Testünket immár nem fegyelmezi a fizika és a biológia megannyi törvénye, gondolataink szétmosódnak a felhők között, lelkünk kapuja nyitva, lassacskán szabadon járkálhat rajta keresztül a szél. Valahová nagyon messzire nézünk, arra a pontra, amelynek helyét még mi magunk is kizárólag ezekben a kifényesedett pillanatokban ismerjük. A nézők nyugtalanok, a közönség morajlik, rémült, a torkokban egyre nőnek a gombócok. Lényegében csend van, de a némaságot összemaszatoló halk és hitetlen suttogás foszlányai azért még el-elérnek hozzánk: Hallottad, ezek még tényleg soha?... Egyetlen porcikájuk sem?... Hihetetlen.

Mi persze belül mosolygunk mindezen, állunk a semmi partján csillogó kánkáncipőben, arannyal átszőtt palástban, csuklónkon megfeszül a bőr csuklószorító, izmos testünkön csillog az olaj, hajunkat lobogtatja a szél. Állunk, mint harcra várakozó gladiátorok. Állunk, mint eltévedt revücsapat, émelyítő jelmezben, színpadias pózban. Immár lehunyt szemmel, némán és moccanatlanul várakozunk, egyre növelve a feszültséget.

Az utolsó pillanatokban már tényleg csak egy-egy ijedt zizzenés hallatszik, a nézők némelyike zavarában, és mert bizonyára nem meri felemelni a tekintetét, a műsorfüzetet lapozgatja, bár sokat nem tud meg belőle, hiszen a műsorfüzet jószerével üres, csupán egyetlen műsorszámról ad hírt, de erre a műsorszámra sem kell már sokáig várakozniuk a jelenlévőknek. És ahogy az lenni szokott: minél közelebb a pillanat, az addig oly kíváncsi sokadalommind bizonytalanabb lesz, érezni, hogy az emberek legszívesebben lefékeznék az időt, mert már nem akarják, hogy megtörténjen, ami másodperceken belül visszavonhatatlanul meg fog történni. Visszacsinálni nem lehet. Nem cirkusz ez, nem poros komédia.

Végre fanfár harsan, és mi előbb egymásra nézünk, bólintunk, aztán ünnepélyesen a szakadék peremére lépünk. Ledobjuk köpenyünket, a moraj elcsendesedik. És néhány pillanat múlva megtörténik az, amiértmindannyian összegyülekeztünk: átadjuk magunkat a repülésnek. Csillogó testünk kilódul a semmibe, az utolsó napsugarak fényében szikrázva zuhanunk a semmi felé, akárha valaki egy láda aranyat öntött volna a mélybe. A nézők egyszerre sikoltanak föl, a bátrabbak előrelépnek. Vagy inkább csak előrehajolnak, hogy jobban lepillanthassanak utánunk a szakadékba, néhányan a szemük elé kapják a kezüket, mások zokogásban törnek ki, megint mások szaladni kezdenek, az erdő felé, szégyenkezve iszkolnak, ahogy csak a lábuk bírja.

De mi mindebből már semmit sem látunk, mert testünket átmossa a tér és az idő, zuhanunk lefelé, olajos testünkön csillog a napsugár, és néhány pillanat múlva meghalunk. Mint minden fellépés idején, mindennap, minden percben, minden pillanatban, örökké.

Hát, itt is voltunk egy kicsit. Viszlát.