A bohóc tehát megkapja az öltözői tükröt a színpadon, a herceg éppen valami reneszánsz szerepjátékot játszik, parókában, korhű ruhákban űzi a nőket. Az előadásnak ezen a pontján a legérdekesebb kérdés az, hogy vajon szándékosan tolnak-e ki a Ceprano grófot alakító Szüle Tamással, amikor a szokásos reneszánsz harisnya helyett női nejlon harisnyanadrágot adnak az ebben az öltözékben igazán kevéssé szexi lábszárára. Közben észrevehető, hogy a zenekar elég jó, robban, amikor robbannia kell, egyben van színpad és zenekar. Csak Kálmándi Mihálynak akadnak apróbb ritmikai megingásai, ami csak azért különös, mert Kovács János nagy, egyértelmű gesztusokkal vezényelt, a zenekar a tempóváltásokat könnyedén hajtotta végre, és általában minden énekes és kórista a helyén volt.

A hellyel magával volt néha probléma, rosszul sorakoztatják föl a férfikart Gilda elrablásakor, a tenor szólamból a színpad bal oldalán, egymás mögött áll, a legelöl álló hangja kiszól a többiek közül, a basszisták pedig testületileg háttérbe szorultak. Egyre kevésbé éri meg az a vékony kis mondanivaló, hogy néha szembe kell néznünk önmagunkkal, vagy a szerepek mutatják meg a valóságot. A Rigoletto ennél sokkal több, sokkal fölzaklatóbb, sokkal közvetlenebb élmény: apa és lánya, szerelem vagy család, család vagy munka, pozíció vagy tisztesség. Ehhez képest mennyire fontos a függöny mögötti függöny, vagy az utolsó képben megjelenő gigantikus öltözőasztal? Alig.

Az élmény gyengüléséért valamelyest Kálmándi Mihály is felelős. Szépen énekel, olyan hangja van, mint senkinek a színházban, gazdag, tartalmas, a magasságai is javultak, és az áriákat, jeleneteket kidolgozottan adja elő. De a színpadon akkor is ott kell lenni, amikor nem kell énekelni, és ez Kálmándi Mihálynak egyáltalán nem megy, csak áll, és várja, mikor fakadhat dalra. Színház a színházban, de elég volna az egyszerű színház, kitalálva, eljátszva, megmutatva, elénekelve. Hanem tudni kell veszíteni, ha van mit nyerni. És van, mert a vendégtenor, Francesco Demuro stílusosan, szép hangon énekel. Nem nagy a hangereje, és a felső regiszterben kicsit vékonyodik, legalábbis eleinte, mert azt már nagyon begyakorlottan közli a közönséggel, hogy az asszony ingatag. Kertesi Ingrid pedig mintha egyre szebben énekelne az idők során, amit veszített volumenben, azt élességben is elveszítette, finoman, kereken formálja a hangokat. Teljes illúzióról nehéz volna beszélni, akkora csoda nincsen, de hallgatni nagy öröm volt.

Gábor Géza játssza mindehhez Sparafucilét, ő talán az egyetlen, akinek jól áll ez a színpad: nyers hangú, termetes, kopasz bérgyilkos, kidobóember, kocsmáros, kimértségében is veszedelmes, éppen az a felfoghatatlan és mégis valóságos jelenség, akinek írva van. A kérdés lehetne az is, hogy vajon érdemes volt-e felújítani ezt a Rigolettót, és nem kellett volna-e inkább újra cserélni. Ami nem kérdés, új Rigoletto kellene, de bizonyára nincs miből, amíg ez nincs pozdorjává zúzva, ezt kell szeretni. Csak nem megy.

Kálmándi Mihály