A regény elkészültéhez az írónak természetesen nem volt ennyi időre szüksége, még ha a család közben Lucas után egy újabb fiúgyermekkel, Josephfel gyarapodott is. A közvetlen és őszintén kedves Norfolk ugyanabban a nyugat-londoni, chiswicki konyhában adott interjút a Népszabadság londoni tudósítójának, mint bő tíz évvel ezelőtt, közvetlenül akkori budapesti útja és a Könyvfesztiválon való részvétele előtt.

Norfolknak nem sikerült megfőznie Saturnall receptjeit

Az immár negyvennyolc éves szerző nem tagadja, hogy az In the Shape of a Boar (Vadkan képében) és a John Saturnall’s Feast között írói válságon esett át. Öt évvel ezelőtt, 600 oldal megírása után dobta sutba egy túl ambiciózusnak bizonyult regény tervét. Elmondása szerint a Levels (Szintek) címen emlegetett kötet a szigetországban játszódott (volna), három különböző időszakban, a római Britannia korának vége felé, a második világháború idején, illetve az 1980-as évek elején. A történelmi regény szerkezete azonban olyan összetett lett, hogy maga az író is belebonyolódott. Mint mondta, „a cselekmény minden szála, minden szereplője valamennyi periódusban visszatért, sőt megsokszorozódott, így annyifelé kellett figyelni, annyi karaktert összefogni, hogy teljesen elvesztettem felettük az uralmat”. Drámai volt az a pillanat, amikor be kellett látnia: szerkesztői segítségre van szüksége. Legalább húsz kiadóhoz elküldte az elkészült kéziratot, de mindenhonnan furcsa válaszokat kapott. Az üzleti tárgyalások kellős közepén rájött, hogy képtelen befejezni a könyvet, így nincs is mit eladnia. Fél évtizedet eldobott az életéből.

Felesége, Vineeta Rayan és az egész pályafutását végigkísérő irodalmi ügynök, Carole Blake „emelte fel a földről”, amiért az új kötetben köszönetet is mond nekik. De Blake nem elégedett meg a lelki elsősegéllyel, hanem hamarosan faggatni kezdte, mik a tervei. A válasz a John Saturnall lakomájának vázlata volt. Norfolk nagyjából annyit tudott, hogy vissza akar térni a Lempriére-lexikon korába, a XVII. századba. Hőséül egy boszorkánysággal gyanúsított anya kisfiát választotta, aki hamarosan elárvul, magára marad, elkeveredik egy vidéki kastélyba, ott szakácsnak tanul, beleszeret a ház urának lányába, aki viszont nemcsak társadalmi státuszánál fogva alkalmatlan tárgya a rajongásának, hanem azért is, mert anorexiás. Az angol polgárháború mint séfet mindenétől megfosztja, de legalább a várkisasszony az övé lehet... A többit nem áruljuk el.

John Saturnall és Lady Lucretia története ugyanazzal a technikával bontakozott ki, amellyel a következő, még kevéssé körvonalazódott kötete felé közeledik. Miután a figurák megszülettek a fejében, elkezdték élni a saját életüket. Norfolk ahhoz hasonlítja a folyamatot, mint amikor meghívják egy partira: először senkit sem ismer, de mire az est végére ér, úgy érzi, nem volt betolakodó, ez az ő bulija volt. Amikor a Szintekkel kudarcot vallott, tisztában volt azzal, hogy megváltozott a megítélése a szakmában. Fájdalmát nem a kiesett pénz, hanem a bizonytalanság okozta, hogy vajon mi csúszhatott félre. Tudta, hogy következő lépésként egy viszonylag könnyebben megszervezhető könyvet akar írni, melynek cselekménye egyetlen ívet ír le.

Lawrence Norfolk híresen szerteágazó és elmélyült kutatással vág bele minden regényébe, és a végeredmény egy garantáltan gazdag, képszerű, újító nyelvezet. Elbeszélése szerint a John Saturnall lakomájához vezető út azzal a munkával kezdődött, amelyet még tinédzserként végzett egy étterem konyhájában. Miközben undorodott a zsíros lében úszó edény- és tálhegyektől, nagy segítséget kapott barátjától, a Michelin-csillagokkal dekorált Pied à Terre étterem alapító mesterszakácsától, David Moore-tól. Fantáziáját a XVII. századi richmondi Ham House még jobban beindította, mint az ínyenc VIII. Henrik Hampton Court-i konyhái, hiszen ez utóbbi, ahol alkalmanként hatszáz éhes gyomorra főztek, nem tekinthető tipikusnak. Természetesen beleásta magát a XVII. század szakácskönyveibe is, ami fantasztikus élménynek bizonyult, habár „őrült, unortodox ötleteket tartalmaznak”. Ugyanakkor kimondottan unalmasnak találta a XVII. századi puritán prédikátorok gondolkodásának megismerését, még szerencse, hogy naplóik, feljegyzéseik számítógépen is hozzáférhetők. A kötetet Lawrence Norfolk kedves barátja, Kate Colquhoun Taste: The Story of Britain Through Its Cooking (Ízlés: Nagy-Britannia története konyhaművészetében elbeszélve) című munkája is befolyásolta, mely érzékletesen fejti ki, milyen másodlagos szerepet játszott az emberek életében az étkezés a polgárháború idején.

Száz oldal készült el a regényből, amikor Clare Blake úgy döntött, ennyi elég ahhoz, hogy megtalálják a legmegfelelőbb kiadót. Balszerencséjükre az aukció egybeesett a Lehman Brothers összeomlásával, amikor a kiadók bepánikoltak, és tömegével bocsátották el a szerkesztőket. Norfolk azt mondta: „egyszerre voltam dühös és aggódó, nem az előleg miatt, hanem mert tudtam, hogy a könyv működőképes és sikeres lenne”. Három hétig nem történt semmi, addigra úgy érezte, vége a világnak, ezzel befejeződött írói pályafutása. Alig akarta elhinni a jó hírt, amikor Clare végre telefonált, és közölte, megkapta az első ajánlatot. Ezt nyomban továbbiak követték, és amikor személyesen is felkereste a Bloomsbury székházát, ott olyan szívélyes fogadtatásban részesítették, hogy ezt a méretre közepes, de a Harry Potter-sorozattal világhírre szert tett kiadót választotta.

A John Saturnall lakomáját lapozgatva nyilvánvaló Lawrence Norfolk személyes érdeklődése a főzés iránt. Kisgyerekkorát Irakban töltötte, majd amikor az 1967-es hatnapos háború után a családnak el kellett onnan menekülnie, a regény színhelyéül is szolgáló Somersetben telepedtek le. Édesanyjának komoly zöldség- és gyümölcskertje volt, rengeteget sütött-főzött, Lawrence és testvére pedig horgászni járt. A konyhaművészet tekintetében a következő fejezet Chicago volt, ahová 1993-ban felesége laboratóriumi munkája vitte. Miután senkit nem ismertek ott, vacsorameghívásokkal igyekeztek barátokat szerezni. Egyre bátrabban és kifinomultabban főztek, még a csokoládéfelfújttól és a töltött fürjtől sem riadtak vissza. Az akkor megedzett vállalkozó szellem és a fejlett brit élelmiszer-kereskedelem is kevés volt azonban ahhoz, hogy Norfolk ehető vacsorát tudjon produkálni John Saturnall receptjeiből. Bár nem is a legbonyolultabb fogásnak állt neki, amit főzött, ehetetlen lett – aminek oka minden bizonnyal a konyhafelszerelés, főleg a sütési technika eltérésében rejlik. Kutatásai során Norfolk arra az érdekes eredményre jutott, hogy míg a késői XVI. században az átlagember 225 különböző hozzávalót használt, tizenöt évvel ezelőtt már csak tizennyolcat. Magyarán az étkezések ma jóval egyhangúbbak, mint bő négyszáz évvel ezelőtt.

A napi rutin részét képező húszperces gyorsúszás és az iskolás Joseph hazahozatala közé ékelt beszélgetés vége felé említette meg Norfolk, hogy már elkészült a kézirat, amikor eszébe jutott: regénye valójában az érzéki élvezetekről szól. Valakinek főzni nagyon is bensőséges dolog, hiszen a másik a szájába veszi az ételt, megkóstolja, megrágja, és az végighalad a testén. Egyébként sem a szexről, sem az evésről nem ír szívesen, azt azonban ő maga is érzi: míg első kötetei inkább az értelemre, mint az érzelmekre hatottak, John Saturnall története jóval érzékibb. Nehezebben birkózott meg vele, de a tapasztalat annál élvezetesebb volt.