A depresszió utolérte az animációt
Ez utóbbi jellemezte az erős animációs tehetségről árulkodó két magyar rövid versenyfilmet is (Ulrich Gábor: Tulipán, Csáki László: Nevem Fanos Farcsik), bár a zsűri nem díjazta őket. Lehangoló képet adott az emberiség jelen lelkiállapotáról a tokiói művészeti egyetem fiatal animátorainak több produkciója is, nem beszélve a szupertehetségű amerikai Chris Sullivan Mohó lelkek című opusáról, amelynek vetítését sajnos technikai hiba akasztotta meg.
A disznók között élő emberek eldisznósodnak, mutatta be például az egyik japán animáció. Egy rövid német versenyfilmben a versenyló sokkot kap a sebességtől, kiszáll a küzdelemből, de legalább új barátjával, egy terrierrel rátalál a megnyugvást hozó zöld mezőre (Milen Vitanov: Felszálló remény). A fiatal japán művészek azonban nem csak példabeszédekben szóltak ugyanerről: egyik opusuk a friss diplomások késhegyig menő álláskeresés-versenyét, a megalázkodás kényszerét láttatta karikatúraszerűen.
Ugyancsak a rövidfilmes versenyben a spanyol Jossie Malis földi gépvilágot mutatott be, a kőolaj kitermelésének, földolgozásának univerzumát, amelyben az ember fölöslegesen tör újabb és újabb technikai csodákra (Bendi-to Machine IV.). Ez a film a budapesti, túlnyomórészt fiatalokból álló közönség díját vitte el. A hazai diákzsűri az észt Kaspar Jancis és Vladimir Leschiov munkáját helyezte előtérbe (Villa Antropoff), amelyben a pöffeteg gazdagság találkozik a nincstelenséggel, anélkül, hogy bármi jó kisülne belőle. (Ez még egy különdíjat kapott.)
Kedélyesnek nem mondhatjuk a rövidfilm kategória nemzetközi zsűri által adományozott elismerésének nyertesét sem, a svájci Lena von Döhren filmjét a télen elhulló levél, a kismadár és a róka történetéről (A kismadár és a levél). De említsük meg újra Csáki László már felsorolt munkáját, amely groteszk horrorfilm: sötét alapon fehérrel rajzolt szellemfigurái először egy kóbor kutyákat, majd embriókat, emberi testeket „földolgozó” üzemet működtetnek. Az egész estés animációk versenye idén szerényre sikeredett. Tavaly tíz versenymű volt, idén a nemzetközi mezőnyben mindössze négy produkciót szerepeltettek (magyar nagyfilm nem készült).
Várakozás előzte meg az Oscar-díjas japán Miyazaki szellemi követőjének tartott Mamoru Hosoda Farkasgyerekek című meséjét, ám az sajnos csalódást okozott. Még rendben volna, hogy a film a természetközeli vidéki életet propagálja a városival szemben, ez japán animációnál alaphang. Ám a konfliktust és a történetföldolgozást mintha Disneylandből kölcsönözték volna: a főhős Hana egy farkasemberbe szeret bele, két gyereke születik tőle, akik, akárcsak apjuk, hol farkasként, hol emberként élnek, végül választanak a két létforma között. Szentimentális, édeskés sztori.
Többnyire klisékből építkezik a spanyol Ignacio Ferreras Ráncok című filmje is, amely szeretetotthonba dugott öregekről szól, realista animációs megoldásokkal. Tanulság: nem érdemes rajzolni, ha a produkció nem tud többet annál, amit valóságos emberek is eljátszhatnának kamera előtt. (A japán film legalább rajzfilmszerű volt.) Hasonló problémát említhetnénk Jung Laurent Boileau francia-belga filmjével kapcsolatban, bár ez az önéletrajzi mű (a főhős maga a szerző, aki a koreai háború után került Belgiumba nevelőszülőkhöz) ügyesen ötvözi az élő dokumentumfilmes részleteket az animációval.
Felhőtlenül a francia Jean-Francois Laguionie felnőttmeséje tetszett. Ebben egy festmény félig megfestett vagy vázlatban maradt emberfigurái a képből kilépve keresik a festőt, hogy befejezze őket, mert csak így válhatnak teljes jogú tagjaivá a képen ábrázolt emberi világnak. Végül, festőeszközökre lelve, saját kezűleg „szabadítják föl” magukat. A nemzetközi zsűri nem is tehetett mást, mint hogy ezt a magával ragadó, mégiscsak reményt sugárzó művet nyilvánítsa a verseny győztesévé.
