April de Angelis 1960-ban született angol írónő 1993-ban készült Színésznők, illetve Színházi bestiák (eredetileg Playhouse Creatures) című darabját nem szokás sokra tartani. Valóban: kommersznek nem elég ügyes, inkább tanultan ügyeskedő, művészetnek viszont nem elég mély, bár szeretne annak látszani. A színházak mégis szívesen játsszák, és a nézők is szívesen nézik jobb és kevésbé sikerült előadásban is. Lehetőségeket kínál ugyanis.

Színháztörténeti ismereteket terjeszt, miközben olyan ma is érdekes témákat érint vagy éppen feszeget, mint a színház nyomorúsága, kiszolgáltatottsága vagy a női emancipáció. Lehet benne drámázni éppúgy, mint megmutatni a belerejtett igazságokat. Pikantéria és horror éppúgy akad benne, mint társadalmi izgalom.

Elsősorban persze öt női szerepet kínál, amelyeket elő lehet vezetni parádésan, hatásosan, de igazul is. Most Zalaegerszegen Sztarenki Pál művészeti vezető állította színpadra a művet, lényegre törő előadásban. Az angol színháztörténet nagy pillanata, amikor a színházakat bezárató puritán forradalmi évtizedek után 1660-ban a léha II. Károly uralma alatt először léphettek nők színpadra, szinte mai történetként zajlik le a parányi házi színpadon, amely mellesleg a Griff Bábszínház otthona is, úgyhogy a lépcsőház és az előtér ennek megfelelően dekorált.

A néző bájos gyerekvilágból toppan be a XVII. századi londoni színházba, ahol egyébként a színházmentes puritán uralom idején medvecirkusz volt. A színpadkép, amelyet a rendező tervezett, egyszerű. Középen néhány ruhafogas határolja néha rácsszerűen a teret, ahol egykor az állatok, most meg a színésznők szenvednek. Jobbra néhány bútor, ágy, sminkasztal, szék jelzi az öltözőt, balra üres tér a színpad, előtte padon ülnek a félvad férfinézők, akiket legkevésbé a művészet érdekel a színházban. Cselényi Nóra ruhái a jellemekhez igazodnak, néhány elektromos használati tárgy a játékba természetesen illeszkedve emeli hozzánk a történetet.

Az előadás ereje a karakterek hitelességében van. Ez feledteti a kisebb ügyetlenkedéseket és az olyan ízlésbeli határsértéseket is, mint a fejre felkapott fűző. Ecsedi Erzsébet a medve heccekre emlékező öreg színházi mindenesként indítja az előadást, egyszerű, tiszta érzéseivel megnyeri a bizalmunkat. Hiszünk neki, elfelejtjük, hogy a groteszk helyzetet, majd a véres sztorit a medvekarmok kitépéséről puszta hatásvadászatnak nézzük. Kiss Mari komor belső feszültséggel adja Mrs. Bettertont, a színház látható fejét (férjét, a nagy hatalmú igazgatót ugyanis csak emlegetik), akit szakmai precizitásától és művészi hivatástudatától semmilyen tapasztalat sem tud eltántorítani.

Méltóságát az öregség, a szakmai hanyatlás sem képes megtörni. Kovács Olga egy öntudatosan harcoló nőt jelenít meg, józan számítást ötvözve boszorkányszenvedéllyel. Misurák Tünde törékeny, védtelen jellemet formál meg, aki egy elhunyt prédikátor lányaként az éhhalál elől menekül a színpadra, de hiába jut be a király hálószobájába is, nyomorult szajhaként végzi. Ott, ahonnan talpraesettebb, a kor erkölcstelenségét a maga javára fordítani képes kolléganője indul. Madák Zsuzsanna (az előadás dramaturgja is) élénk színekkel, természeti erőként festi meg ezt az élelmesen, illúziótlanul okos, célratörő, eszközökben nem válogató nőt, aki nemcsak a király ágyába, de egész életébe, bizalmába is képes befurakodni.

A Kamrában a Katona József Színház születésének előzményeit bemutató előadás elején mottóként Zsámbéki Gábor szavait olvashatjuk: „A hatalom keménykedik, megfélemlít, büntet, lecsap. Rövid távon győz. A színház sebeket szerez, aztán odébb táncol, vihog és elénekli a dalát.” A színház kiszolgáltatott a hatalomnak, a közönségnek, de önmagának, a színházcsinálók gyarlóságának is. Kiszolgáltatott volt Londonban az újrakezdés pillanatában, de kiszolgáltatott akkor is, amikor a legerősebbnek érezheti magát. A színház prostituálódik is, kiszolgálja a mindenkori hatalmat, a legrosszabb közízlést, eltartja árulóit. Az igaz művészet valahogy mégsem pusztul ki belőle.

Öt női szerepet kínál parádésan, hatásosan, de igazul is