Lenyúlják a lelkedet
– Már négy Tolsztoj-adaptációban vett részt színészként. Mire véljük ezt az extrém kötődést az orosz íróhoz?
– Hát, mert sokkal jobb, mint Dosztojevszkij! De félre a tréfát: Tolsztoj művei pazar filmes alapanyagok, hiszen rendkívül erős érzelmeken alapulnak, ugyanakkor nagyon egyszerű a dramaturgiájuk. Ez a két szempont nagyban megkönnyíti az adaptálást. Az Anna Karenina és az Ivansxtc esetében a teljes lecsupaszítás volt az alapkoncepció. Ahelyett, hogy éveket vártunk volna valamiféle összetákolt költségvetésre és az azzal járó stúdiófelügyeletre, Bernard Rose rendező barátommal fogtunk egy digitális kamerát, és nekiálltunk kísérletezni. Magunk is meglepődtünk, hogy milyen jól fogadták ezeket a műveket, bejárták a világ fesztiváljait és művészmozijait. Úgy gondoltuk, hogy ezt továbbvisszük, és ha időnk engedi, akkor összeállunk egy-egy újabb műre, mint most a Boxing Dayre, mely a Mester és a férfinak a feldolgozása. Azt kell mondjam, Tolsztoj örök, mivel az emberi lélek sosem változik. Éppen ezért érdemes aktualizálni.
– A Boxing Dayben két férfi van egymásra utalva az éjszakai fagyban. Szemmel láthatóan az egészet külső helyszínen vették fel. Ehhez állítólag ön ragaszkodott.
– Igen, mert hiszek abban, hogy a színésznek szüksége van valós stimulációkra. Teljesen más egy meleg stúdióban előadni azt, hogy küzdesz a hideg és a megfagyás ellen, mint amikor a bőrödön érzed a veszélyt. Ezt apámtól tanultam: ő volt az első stúdiórendező, aki elérte, hogy egy teljes stábot elvigyen belga Kongóba az Afrika királynője forgatásakor. Akkoriban ez példátlan eseménynek számított a filmiparban.
– Az egész gyerekkorát filmes stábokkal töltötte. Össze szokta hasonlítani az édesapjával azokat a rendezőket, akikkel dolgozik?
– Nem, dehogy! Tulajdonképpen a világ egyik legnagyobb rendezője fiának lenni azért nem olyan rossz sors. Különösen, hogy talpig úriember volt, igazi férfi, manapság már nem divat az efféle habitus. Szakmailag és emberileg tehát nem lenne fair, ha bárkivel is összehasonlítanám, ne adj’ isten kritikai megjegyzést tennék. Én magam sem akartam soha a nyomdokaiba lépni. Inkább úgy jellemezném a történteket, hogy az apámmal és a stábjával eltöltött évek következménye volt, hogy színész lettem. Nem az motivált, hogy szerepeket játsszak, cserélgessem a maszkokat, hanem, hogy más rendezőket figyelhessek meg a munkájuk során. Mike Figgis például kottafüzetbe írja a forgatókönyveit, mert, ahogy a zenében, úgy a filmben is rettentően fontos az időzítés. Abban biztos vagyok, hogy nincs általános recept. Minden rendezővel szívesen dolgozom, akinek konkrét elképzelései vannak arról, hogy mi a film, és mit akar ezzel a médiummal kezdeni. Színészként is így segíthetem, hogy a történet életre keljen. Nem kell mindig a napon lenni, ha az árnyékban is jól érzi magát az ember.
– Ez nagyon szép, de mégis rendezőként kezdte a karrierjét: hét filmet rendezett, mielőtt a színjátszásra váltott volna. Első mozijának pedig pont az édesapja volt a producere.
– Igaz. Tudja, Los Angelesben, vagy nagyképűbben szólva, Hollywoodban nincsenek évszakok, így borzasztó unalmassá tud válni ott az élet. Egy kivétel van, a díjszezon, de hát az sem változtat semmin. Egyszerűen elegem lett, hogy életem túlnyomó részét mindenféle találkozókon és megbeszéléseken töltöm. Hogy több tucat embernek mesélem el ugyanazt, és szinte mindig üveges tekintet és átlátszó mosolyok fogadtak. Ha irtó szerencsés az ember, akkor két év alatt összejöhet egy szerényebb produkció. Rendezőbarátaim látták, hogy majd felrobbanok, így kezdetben felajánlottak kisebb epizód-, illetve mellékszerepeket, mondván, hogy úgyis olyan jóképű vagyok. Az első ilyen a Las Vegas, végállomás volt, melyben egy csapost alakítottam. Később megkerestek, hogy hangoskönyveket mondjak fel, majd Bernard Rose-zal elkészítettük az Anna Kareninát, amelyben főszerepet játszottam. Innentől kezdve jöttek az egyre nagyobb szerepek, felismertek az utcán. Nicole Kidman és Martin Scorsese ragaszkodott ahhoz, hogy velem dolgozzon, és innen már nem volt visszaút. Pedig sokáig azt gondoltam, hogy erre én nem leszek képes. Amikor gyerekkoromban ott lógtam az Aki király akart lenni forgatásán az Atlasz hegységben, és a szünetekben Michael Caine, Sean Connery és Christopher Plummer játszott velem, úgy gondoltam, hogy igazán fantasztikus emberek, és tiszteltem is őket, de én sosem bírnám ki, hogy olyan sokáig sminkeljenek engem is, mint őket.
– Azért ez elég meseszerű fordulatokkal teli karrier, nem?
– Én a mai napig nem győzök csodálkozni. Szeretnék lassan ismét rendezni, de egyszerűen nem érek rá. Ugyanakkor valamilyen szinten ki is élem magam a színjátszásban, mert úgy fogom fel, mintha történetmesélő lennék, így nem nagyon különbözik a rendezéstől. Édesapám is pazar színész volt, mindig együtt játszott a színészeivel, bármikor beállhatott volna a kamera elé, talán ezért sem tartom természetellenesnek, hogy a kamera másik oldalára is átruccanok időnként. Az olyan rendezőkkel szeretek együtt dolgozni, akik nem tárgynak vagy eszköznek tekintik a színészt, akik képesek „együtt táncolni” velem. Egy igazán jó film esetében a színész és a rendező eggyé válik. Sőt az a jó rendező, aki észrevétlenül lenyúlja a lelked.
– Sosem gondolt arra gyerekkorában, hogy valami teljesen másba fog, mondjuk valamilyen civil munkát vállal?
– Vagy narkóssá válok, mint a nagy sztárok lezüllött gyerekei... Tudja, apám egyfajta bankár is volt egyben. Mivel nem egy film esetében producer is volt, így minden egyes produkció közben számolta a dollárokat, és lelki beteg volt, ha valamelyik nem teljesített olyan jól a pénztáraknál. Ugyanezt a drámát végignéztem otthon is, a nők csak úgy jöttek-mentek, apám ötször volt házas – ezek is sokszor anyagi csőddel végződtek. Minden egyes válás szinte lenullázott minket. Végignéztem azt az ingyencirkuszt, amit a pénzemberek, illetve az egyéb fontos személyek kedvéért kellett fenntartani, és azt gondoltam, hogy pont a külvilág, a civil emberek azok, akik nem normálisak. Sokáig azt gondoltam, hogy művész leszek mindenek és mindenki felett, mondjuk elvonulok valahová a világ végére festegetni. Aztán elkezdtem galériákba járni, és minden egyes megnyitó során számolatlanul folyt a meleg fehérbor, s egyszer egy józanabb pillanatomban körbenéztem, és rá kellett jönnöm, hogy ez rosszabb, mint a filmipar. Így hát gyorsan feladtam a lázadást.
– Sokan a film mint művészeti ág haláláról beszélnek.
– Nézze, a filmművészet az utóbbi százhúsz évben annyi remekművet hozott létre, hogy senki sem panaszkodhatna, ha holnaptól nem készülne egyetlen film se. Egy emberöltő sem lenne elég az eddig elkészült zseniális alkotások végignézésére. Ugyanakkor rendkívül izgalmas, ha az ember tovább tud lépni. És bármennyire is borúsan látják sokan a helyzetet, a stúdiók tényleg nem túl merészek, azért születnek még ma is avantgárd gyöngyszemek. Csak rájuk kell találni.
– Januárban jön a mozikba a Hitchcock című mozi, mely a filmtörténet legnagyobb rendezőlegendájának történetét meséli el. A címszereplő Anthony Hopkins lesz.
– A film sztorija akár ma is történhetne: Hitchcock a stúdió szándéka ellenére meg akar rendezni egy filmet, ezért jelzáloghitelt vesz fel az otthonára. A film címe: Psycho. Én pedig Whitfield Cookot alakítom, aki az Idegenek a vonaton forgatókönyvét írta. Megkörnyékezem Hitchcock feleségét, Almát, hogy győzze meg a férjét arról, hogy a következő könyvemből is készítsen filmet. Még egy rémálomjelenetben is szerepelek, amelyben az Almát alakító Helen Mirrennel a tus alatt időzöm éppen, amikor Hitchcock ránk tör: félrehúzza a függönyt, és számos késszúrással végez velem. Ezek után most már garantáltan a mennybe megyek!
